Jamie Soffia Heart egy átlagos tizennyolc éves lány volt. Amíg az őrangyala el nem hagyta. Ki védi meg ezután? A megmentő egy jóképű, sármos és szívdöglesztő férfiangyalként érkezik meg. Ám kérdéses, hogy lehet-e angyal és ember között szerelem? Ha igen, mi az,a mi gátat szabhat neki?
Szereplők:
 |
| Jamie Soffia Heart, a főszereplő lány, akinek a szemszögéből íródott a történet |
 |
| Gustave Opal, a főszereplő angyal |
 | ||
| Taylor |
 | |
| Cameron |
 |
| Stefanie |
 |
| Boni, Jamie unokatestvére |
 |
| Stephen, Jamie bátyja |
 |
| Darren Vandal, akiről nem szeretnék semmit sem elárulni :P |
1 Fejezet
Közönyből katasztrófa
Meg kellett volna mondanom neki, hogy nem akarok erre elmenni.
De Ő a barátom, ő is sok mindent megtett értem. De nemcsak a barátom, hanem az unokatesóm is. Ez még rádob egy picit...
Mindenesetre itt álltam vele egy szál tunikába, és egy fekete csőgatyában.
- Boni, meddig ácsorgunk még itt? Nem mennénk már be? - kérdeztem feléje fordulva.
- Egy perc - idegesen körbe pásztázta a környéket.
- Kit is várunk? - kérdeztem felemelt szemöldökkel.
- Csak... Cameront és Taylort.
- MII?? - kaptam fel a fejem idegesen. - Miért pont ők?
- Nyugi, Soffia! Valójában ők hívtak el minket ide.
- Ne hívj Soffiának! Tudod, hogy utálom! - fújtattam dühösen.
- Tudom! - vigyorodott el. Hihetetlen, hogy mindig rátesz egy lapáttal! És még élvezi is!
Épp visszavágtam volna neki, mikor odatoppant Cameron és Taylor kéz a kézben. Már csak ők hiányoztak!
- Sziasztok! - mosolygott Taylor.
- Bocs, hogy megvárattunk titeket! - szólt kedvesen Cameron. A hangja olyan kedvesen csengett a megjátszott nyalizástól, hogy már hánynom kellett tőle.
Valójában ők voltak a gimi rémei. Vagyis inkább az én szememben. Taylor az évfolyamtársam. Elég jól nézett ki mindig is, világos bőre, barna szeme, és égnek meredező, világos haja van. Eléggé magas és izmos. Valamikor régen volt egy kis románc közöttünk, ám mikor már nem bírtam, szakítottam vele. Ezt igencsak megszívlelte, és azóta nem hagyott ki egy alkalmat se, hogy ne bosszantson. Már végzősök vagyunk, az isten szerelmére!
Cameron pedig egy a sok "mindent megkapok, amit csak akarok" lányok közül. "Tökéletes modell kinézete" miatt elég nagyképű volt, és a legtöbb embert lenézte. Mindenesetre nem igazán kedveltük egymást: eléggé kétszínű volt, nem bíztam benne.
- Bemegyünk végre? - kérdeztem.
Mindenki bólintott, így bementünk az új, frissen megnyitott szórakozóhelyre. A neve nem sokat árult el: Maggire. Gőzöm sincs mit jelenthet, de elég átlagos kinézetű: egy nagy narancsszínű épület szürke ajtóval.
Az épület előtt egy nagydarab biztonsági őr támasztotta az ajtót.
- Személyi? Van nálatok valami fegyver? - kérdezte unottan, ahogy befelé igyekeztünk.
Mindenki elővette a személyijét. És megmutattuk a táskánkat is. Mintha tudnék kezelni bármilyen fegyvert!
- Ácsi, ácsi te még nem múltál tizennyolc, kifelé! - állt Cameron elé. Szerencse, hogy én a múlt hónapban ünnepeltem a szülinapom.
- Ezt nem teheti! Taylor, mondd meg neki! - rinyált Cameron.
- Bocs baby! - kiáltott vissza, és faképnél hagytuk a döbbent Cameront.
Odabent dübörgött a zene. Sokan rázták a táncparketten, ám a bárpultnál is sokan ténferegtek.
Taylor rám mosolygott. Vajon ma mivel fogja az idegeim biztosítékát kicsapni?
Mindenesetre én fel vagyok készülve.
- Táncolunk, Jamie? - kérdezte tőlem Taylor. Ez meghibbant? Mi ütött belé?
Megvontam a vállam, és a táncparkettre ténferegtünk. Boni épp egy csajt fűzött a sarokban. Sok szerencsét neki ... és magamnak is!
Megálltunk a táncosok közepén és a testünkkel felvettük a ritmust. A tömegből valahogy rám villant egy étcsokoládé barna szempár. Volt benne valami különös: az a nézés... Volt benne mérhetetlen öröm, kíváncsiság, kín. Vajon...megráztam a fejem, hogy kihessegessem a gondolatot, mivel a szempártól kiestem a ritmusból.
Őrjítően szeretek táncolni. Így nehézséget nem okozott. Ez a része legalábbis.
Annál inkább, hogy Taylor egyre jobban nem tartotta magát kordában.
Hol a keze csatangolt veszélyes helyekre, hol a szája.
Nem tudtam leállítani, és elegem lett a vele való táncolásból.
- Öhm ...Taylor! - üvöltöttem a fülébe. - Kifáradtam. Menjünk, igyunk valamit! -
Valójában a testem mindennél jobban kívánta a tánc folytatását Taylor nélkül, de arra van az eszem, hogy az ilyen helyzeteket elfogadhatóan megoldja.
Leültünk két bárpultszékre.
- Mit adhatok? - kérdezte a jóképű felszolgáló. Barna haja volt szőke melirral, és hatalmas, elbűvölő kék szemeivel nézett rám. Hófehér bőre és vérvörös ajkában szinte elvesztem.
- Valami kevésbé erőset - mondtam, amint visszatért a hangom.
- Nekem jöhet valami erősebb - mosolygott Taylor. Látom, valahogy cseppet sem izgatja a kint hagyott barátnője...
De hol van Boni? Nem látom sehol. Nemrég azzal a szőke csajjal susmorgott...biztos táncol valahol a tömegben.
Megittuk a felszolgált italokat, majd felálltunk.
- Táncolunk? - fogta meg a kezemet Taylor.
Megráztam a fejem, és elhúztam a kezeimet.
- Nem tudom ma mit terveltél ki ellenem, de nem vagyok olyan naiv, mint gondolnád.
- Inkább veled együtt mit tervelek - az "együtt" szót erősen megnyomta. Hova tűnt a Bosszúálló Taylor?
- Ugyan - mosolygott rám. - Azért jöttünk, hogy végre megünnepeljük, hogy vége az érettséginek!
- Veled nem táncolok megint - jelentettem ki.
Felsóhajtott.
- Akkor? Kimegyünk?
- Hova? De hiszen most jöttünk! - néztem rá hitetlenül.
- Jamie, ne légy ilyen hülye! Dehogy akarok elmenni! Csak van egy udvar része belül ennek a helynek, menjünk ki oda! - azzal a csuklómnál fogva kirángatott a táncoló tömegből. Hát jó, felőlem kimehetünk.
Tényleg volt egy kis füves hátsó udvar. Nem volt itt senki se, de az elég ijesztő volt, hogy még kivilágítás sem volt.
Taylor rágyújtott. Idegesített, hogy beállt a kínos csönd.
- Szerinted Cameron kint vár téged? - Nagyszerű Jamie! Csak azért, hogy ne legyen kínos csönd ilyen hülyeségeket kérdezel?
- Öhmm...- elnyomta a cigijét, és közelebb lépett. A leheletén még tisztán lehetett érezni a nikotin káros szagát. Elfintorodtam, sosem bírtam a cigizők büdös szagát. Ha már cigizniük kell, akkor ne a közelünkben tegyék! - Emiatt nem kell aggódnod - folytatta. Mi ütött belé? A szája vészesen közelített az enyémhez.
Hátrébb léptem.
- Félre értesz - szóltam határozottan.
- Ugyan - megint közelebb lépett, reflexszerűen hátrébb léptem, de hirtelen elfogyott a szabad tér, és a falhoz lapulva eszméltem fel rá, hogy Taylor kőkeményen kikezdett velem.
Kezeit a derekamon átfonta, teste az enyémhez simult. El akartam húzódni, hogy ne legyen semmi közöm ehhez az alakhoz, de erőfölényben volt.
- Taylor, hagyd ezt abba! - szóltam rá. Próbáltam oldalt kicsusszanni az öleléséből, de teste bilincsként tapadt rám.
- Nem viccelek! Ha most nem engedsz el, a legérzékenyebb pontod bánja! - figyelmeztettem. Ám a hangom elcsuklott, ahogy a fenekemre csúszott a keze, és bele markolt. Sosem voltam jó önvédelemből, de megfogadtam, hogy ezek után bepótolom a kimaradt önvédelmi órákat.
A nyakamat csókolgatta.
- Ne hülyéskedj! - súgta - Ne mondd, hogy te nem vágysz egy éjszakára! Csak velem! - kéjesen nekilökött a falnak. Akaratlanul is felnyögtem. Sosem bírtam Taylort, nem felelt meg alap elvárásaimnak a pasikkal szemben.
Körmeimet erősen belevájtam az alkarjába, de mintha meg se érezte volna: éreztem a kéjtől megfeszült izmait. Hihetetlen, hogy kifogtam egy ilyen idiótát!
- Hagyd abba.... - halkult el a hangom az erőlködéstől. - Ezt nem akarom...
Ám az ajka már az enyémen volt. Éreztem hozzám dörzsölődni kemény férfiasságát. Mi van velem? Miért nem tudok megálljt parancsolni? Ez nem én vagyok! Nem akarom, hogy ez a férfi a magáévá tegyen! Nem akarok tőle gyereket, nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá! Ajkaimat erősen összepréseltem, nem akartam, hogy a nyelve egy kicsit is a számban legyen.
Ám hála a szerencsének, ahogy gyűrte fel a rövidke tunikám végét visszatért az öntudatom.
Behajlítottam a lábam, és akkorát beletaszítottam a térdemmel a legérzékenyebb pontjába, hogy összeroskadva hátra zuhant. Felnyögött a fájdalomtól.
Majdnem magával rántott. Ha tényleg annyira törékeny lennék meg is tehette volna, de így nem sikerült.
- Ezt mért' kellett, Jamie? - nyögött fel dühösen. Feltápászkodott. Elég magas volt és izmos, ezért ahogy hirtelen felpattant - amire nem számítottam- teljesen elállta a menekülési utamat.
- Ne akard még egyszer! - fújtattam most már dühösen. Az adrenalin száguldozott bennem, egész testemmel remegtem.
Felnevetett. Olyan szorosan visszanyomott a falhoz, hogy erőm nem volt akár csak egy kicsit ütni is.
- Eressz el! - kiáltottam.
Ám a karjaival már húzta is le a gatyámat.
- Ma este az enyém leszel! - jelentette ki. - Nincs mese!
Hangosan zihált, ám a karjaimmal gyorsan visszahúztam a gatyámat, amitől a sliccem egy hangos nyikorgással teljesen szétnyílt.
Karjaimat lefogta és a hátam mögé nyomta. Arcon köptem.
Gyorsan lehúzta a sliccét. Újra lehúzta a gatyámat.
- Nekem egy ilyen ne mondjon ellent! - kiáltott vissza.
Felnyögtem fájdalmamban, ahogy belém hatolt. Na ne már, hogy pont egy ilyen alak fog meg erőszakolni! Nem akartam ezt a mardosó fájdalmat, férfiassága erőszakosabb volt, mint akármelyik, amelyiket megismerhettem. Borzalom volt, akár az is, hogy hozzám ér vele.
- Ne csináld! - az első könnycseppek már végig gördültek az arcomon, ahogy lökött egyet rajtam.
Fájt, mert nem akartam.
A fájdalomtól behunytam a szemem.
- Te idegbeteg vadbarom! – üvöltöttem teli torokból sírós hangon.
A következő pillanatban több minden is történt.
Egy hatalmas csapást hallottam. Még jobban fájt, ahogy Taylor egy erőszakos húzással szinte kicsapódott belőlem, ám nem szabad akaratából. Majd egy ütközésszerű hangot hallottam, mint mikor valaki elesik.
Kipattant a szemem.
Egy magas, idegen srác állt nekem háttal, a földbe döngölte Taylort.
Úgy hallottam, mintha morgott volna, mint egy oroszlán, de ezt biztos csak képzeltem.
- Ki a fene vagy? - szólt dühösen Taylor.
A srác halkan dünnyögött valamit az erőszakról, majd Taylor fejét iszonyatos erővel a földbe csapta.
Taylor üvöltött, a fejéből ömlött a vér. Aztán elhallgatott.
Odarohantam volna, de a félelemtől gyökeret vert a lábam. Jó, Taylort gyűlöltem, de nem halhat meg miattam!
Remélem csak elájult. Testem minden része fájt, és a lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot: eszméletlenül zuhantam a földre.
2. Fejezet
Rémes következmények
- Héé! Ébredj fel! - egy ismeretlen, ám férfiasan mély hang hívogatott vissza az öntudatba.
Lassan kinyitottam a szemem. Az a csokoládébarna szempár nézett farkasszemet velem megint. Nem tudtam elszakítani a pillantásom.
- Minden rendben? - kérdezte. Barna haja féloldalasan hullott az arcába, tincsei a tarkóját verdesték. Egyenes orra, vérvörös ajka, széles járomcsontja, férfias állcsontja és hófehér bőre volt. Soha az életben nem képzeltem, hogy ilyen pasi akár létezhet is. Ilyen jóképű, tökéletes, és kedves is! Át akartam ölelni a Megmentőm, csókolni akartam, arccsontját kezeimmel végig simogatni...
Talán álmodok? Nem, az nem lehet, hiszen ilyet nem álmodnék az előzőt sem Taylorról ...
- Úristen! - eszméltem fel, és villámgyorsan felültem. - Taylor...
Nem bírtam befejezni. Vajon miattam...
- Igen. Meghalt - fejezte be a gondolatom. Nagyszerű. Te jó ég! Mibe keveredtem? Egy ártalmatlan buli...
Végre sikerült a felállás. Tőlem öt méterre feküdt Taylor. Az épület felső ablakain kiszűrődő villogó fény megvilágította...
Ott feküdt, élettelenül. Körülötte a fűcsomók vörösre színeződtek a vérétől.
Nem nagyon láttam még élőben hullát, de a látvány elborzasztott. A bőre szinte kék volt, a szemei riadtan meredtek a semmibe.
- Megtámadott. És nem mellesleg meg is erőszakolt...- szólalt meg a hátam mögül az ismeretlen pasi.
- Nem támadott meg- vágtam közbe - De attól még nem kellett volna megölni...- az első könnycseppek hangosan a földre csapódtak. - Most mit mondok a többieknek? Bocsika, de Taylort meg kellett ölni, mert megerőszakolt?
Dühös voltam. Nem lett volna elég csak gyomorszájba verni? Megölni? Ki ez, valami idegbeteg gyilkos?
- És ha többet is tesz veled? Ha egy kicsivel később veszem észre, hogy mit művel, kilenc hónap múlva mehettél volna a kórházba! - most már Ő is dühös volt - Örülj inkább, hogy megmentettelek!
Örüljek? Örülnék, ha nem egy hulla feküdne itt mellettem.
- Nem lett volna egyszerűbb csak simán behúzni neki? Elkábul, de túléli...
- És pár hónap múlva újra próbálkozik. Ismerem az ilyen fajtát. Sosem tanul a hibájából!
- És akkor most mi lesz? - hátat fordítottam az élettelen testnek.
Megmentőm nem válaszolt, csak nézett rám érdeklődőn. Most meg miért nem válaszol? Eddig olyan jól tudta védeni magát!
- Gyere! - kiáltott fel fél perc hallgatás után. A kerítés két méteres volt. Könnyedén felmászott, majd felsegített. Most meg el fogunk menekülni? Milyen megmentő ez, ha utána el akar futni, menteni a bőrét?
Hangtalanul érkeztünk a túloldalra.
Hihetetlen, egy gyilkossal flangálok! Teljesen elment az eszem. Már akkor megőrültem, mikor belegyeztem, hogy eljövök erre az istenverte helyre!
Egy sötét sikátorban találtuk magunkat. Nem szokásom sikátorokban mászkálni. A fal nedves volt, talán egy csöves is ült a kukák mellett.
- Várj itt! - kiáltott, és visszamászott. Most elrohanjak? Mi a francot csinál?
Agyamban vészesen lefutott az összes bugyuta lehetőség. Talán itt hagy, és egyedül menti a bőrét? Elássa a hullát, és úgy csinál, mintha semmi sem történt volna? Szól valakinek, kikiáltja mi történt és másra fogja?
Láttam a felcsapó füstöt, éreztem az égő test szagát. Elégeti a hullát, és aztán mit csinál? Hülye kerítés, nem látok tőle semmit! Félek egyedül elmenni akárhova is. Inkább megvárom, amíg visszajön ez az akárki is! Végülis egyszer már meg védett! Tényleg, miért védett meg? És még mindig, mi a fenét művel? Eltakarítja a bizonyítékokat?
Talán negyedóráig ácsorogtam egy helyben, mikor a füst elhalt, és már nem álltam egyedül.
- Gyere, most eltűnünk! - utasított.
- Hogy? - kérdeztem vissza. - De nem hagyhatom itt Bonit!
- Ki az a Boni? - nézett rám érdeklődve. Mintha egy kicsit meglepődött volna, hogy még más ismerősömmel is eljöttem. Nem is jöttem volna el egyedül. Főleg nem Taylorral édes kettesben.
- Öhmm...egy barátom – böktem ki halkan. Az égnek emelte a tekintetét és hangosat sóhajtott. Csak nem ideges? Mintha egy kicsit remegett volna a keze.
- Akkor egyedül is hazatalál – jelentette ki. Csak nem gondolja, hogy Boni nélkül elmegyünk?
- Nem! Ha most hirtelen eltűnők, és megtudja, hogy Taylor meghalt, akkor össze fogja kapcsolni a kettőt! - végre találtam egy nyomós érvet. Gyorsan gratuláltam magamnak, majd röviden rá mosolyogtam.
Felsóhajtott.
- Elkísérlek a kapuig. De én már nem megyek be. Megvárlak, amíg nem jössz ki azzal a te barátoddal! Minél előbb gyere ki! Ha nem jössz ki tíz perc múlva, bemegyek és kirángatlak!
Így visszaténferegtünk a bejáratig. Időközben megigazítottam a ruhámat, és a sminkemet.
Az őr emlékezett rám, gond nélkül beengedett. A Megmentőmre vetett egy rosszalló pillantást, majd mikor látta, hogy nem jön be velem, levegőnek nézte. Még röviden visszanéztem Rá. Szemében őszinte aggódás csillant meg. Csak nem engem félt? Ezen röviden elmosolyodtam.
Rémülten keringtem a bárban. Sehol nem láttam Bonit. Egyre jobban pánikba estem, mikor valaki sikított. A zene halkabb lett, a tömeg fele kivonult a pici udvarra.
Jaj ne! Már most? Nem lehet! Máris lelepleződik a hulla? Ilyen gyorsan?
Akaratlanul is kisodort a tömeg. Boni is ott állt Cameronnal.
- Ugye ez nem Taylor? - kérdezte rémülten Cameron. Taylor teste teljesen összeroncsolódott az égésektől, fel sem lehetett ismerni. De a cipője ép volt. Cameron ráismert.
- Uram atyám! Miért Ő? Mit tett, hogy pont ő? - könnyei sikolyként hallgatatta el a tömeg döbbent susmorgását. Bennem is megfagyott a vér. Miattam ölték meg. Akármennyire is utáltam Cameront, nem kívántam neki a gyászt. Mégiscsak a szerelme volt Taylor! Lehet, ha tudná mit művelt velem, nem siratná ennyire. De akkor sem mondom el. Inkább emlékezzen rá szép emlékként, mint egy mocskos, undorító pasiként, aki élete utolsó percében megcsalta.
- Hívom a rendőrséget - jelentette ki Boni.
Szemeivel megtalált engem.
- Jamie! - odarohant hozzám és átölelt. Gondolom látta a rémült arckifejezésem, és a sírástól vörös szemeimet. Ki tudja mennyire ülhetett ki az arcomra a rémület.
- Tudsz bármit is ezzel kapcsolatban? - rá mutatott a hullára.
Beszédre még nem voltam képes, így megráztam a fejem. Remélem hisz majd nekem. Egyáltalán mit mondok majd nekik? Elhinnének bármilyen mesét is? Ebben csak reménykedhetek.
Aztán tárcsázta a rendőrséget.
Tíz perc múlva meg is jelent két sörhasú fickó.
Megnézték a hullát, majd hívták a helyszínelőket.
A két rendőr sok mindenkit kikérdezett, de az emberek féltek, így senki sem említette, hogy láttak volna vele. Hál ‘isten! Rettegtem a perctől, mikor a rendőrök hozzám értek.
Hirtelen eszembe jutott egy elfogadható sztori. Elég felszínes, de talán beválik.
- Hölgyem, a neve? - elővette a noteszét az egyik rendőr, majd kedvesen rám nézett. Nem voltam gyanús neki, ami jó jel. Nem szerettem hazudni, és általában mindig belesültem, ha egyáltalán bele kezdtem. Nagy levegőt vettem.
- Jamie Soffia Heart.
- Értem. Van bármi köze Taylor Jenkynshez? Ismerte?
- Vele voltam. Táncoltunk is. Tudja évfolyamtársak voltunk. Majd azt mondta kimegy cigizni, és utána nem láttam többet.
- A biztonsági őr azt mondta maga egyszer távozott, majd visszajött elég feldúlt állapotban.
A fene! Erre nem gondoltam, az a hülye biztonsági őr, de jó szeme van! Most az egyszer örültem Cameron jelenlétének.
- Öhmm...igen, egyszer kimentem, mert...mert Cameron, Taylor barátnőjét nem engedték be. Gondoltam megnézem, hogy még kint van-e – hál’ isten, hogy tudok rögtönözni.
- De benn volt. Nem találkozott vele?
- Nem. Akkor nem mentem volna ki – próbáltam felszínesen felröhögni, hogy lássa elég laza vagyok ahhoz, hogy bármi közöm lenne az egészhez. De ez csak szemet szúrt neki, így abba hagytam az idióta vihogást.
- Cameron elmondása szerint nem igazán csípik egymást, és szerinte Taylor és maga közt volt valami.
- Csak régen. Pár évvel ezelőtt. Ma már csak haverok voltunk.
- Köszönöm Jamie. Majd értesítjük, ha lesz valami.
Azzal elment. Ketten maradtunk Bonival.
- Gyere, menjünk haza. Itt már nem tudunk mit tenni - mondtam neki.
- Rendben. Igazad van. Cameron már felhívta a szüleit. Nincs más dolgunk.
Így átkarolva egymást kisétáltunk az összezavarodott emberseregből.
Nem számítottam rá, hogy Cameronnal összefutok, de ott volt kint. Arca a könnytől elmosódott sminktől elég bizarr hatást keltett.
Gondolom én is valahogy így néztem ki.
- Jamie - szólt hozzám bosszúsan. - Volt valami közöd, hogy Taylor...?
- Nem. Táncoltunk, majd azt mondta kimegy cigizni, és aztán nem láttam többet - adtam elő újra a hazugságom. Minden jel szerint be is vette, mivel elég döbbenten nézett rám.
- Rájövök, ha hazudtál. - szólt vissza bosszúsan. Akkor lehet, hogy tévedtem, mégis gyanakszik rám. Végülis nem én öltem meg, csak miattam ölték meg, ez csak számít valamit!
Nem akartam visszavágni neki, bár szívem szerint megtettem volna.
Így tovább sétáltunk, egyenesen ki. Fél tizenkettő volt, de mindenki ment haza.
A bejáratnál biccentett nekünk az őr. Mit is gondolhat rólam? Inkább ezen nem tűnődök.
- Részvétem - szólt a maga komoly módján. Pedig ő volt a spicli, aki miatt majdnem lebuktam. Szótlanul mentem el mellette. Kicsit haragudtam rá emiatt.
Kiértünk a bárból, ami előtt egy parkoló terült el. Egy hatalmas fa mellett álltunk meg, így a tömeget pont elkerültük.
- Akarod, hogy felhívjak valakit, hogy értünk jöjjön, vagy inkább sétáljunk? - tette fel a kérdést Boni. A legutolsó vágyam most, hogy a sötét utcákon sétálgassak. Biztos, ami biztos, a legjobb lenne otthon lenni, a meleg puha ágyban aludni. Jó is lett volna.
- Jó lenne, ha felhívnád a bátyámat.
- Rendben. Egy perc és jövök.
Azzal előhalászta a telefonját, és arrébb vonult telefonálni. Lehet, hogy nem akarta, hogy halljam mit mond Stephennek? Az agyam túl fáradt volt további gondolkodásra, úgyhogy üresen bámultam csak ki magamból, és megpróbáltam a ma esti emlékeimet kitörölni.
- Hello - szólt valaki a sötétből. Ijedtemben majdnem felugrottam.
Előlépett, így nagyjából láthattam az arcát.
Ő volt az, aki megmentett. Most már nem volt olyan feldúlt állapotban. Csak arcának körvonalát láttam kirajzolódni, úgyhogy ebben nem lehettem biztos.
- Most már jól vagy? - kérdezte aggódón.
Megvontam a vállam.
- Amennyire lehet, mikor megerőszakolnak és miattad megölnek egy embert.
- Figyelj! Én eléggé hirtelen haragú vagyok, az a srác meg beteg volt! - éreztem a hangján, hogy már csak mentegetőzni tud. Közelebb lépett, amitől tisztán láttam a szemét. Olyan zavarodott volt a pillantása, hogy nem volt erőm haragudni rá. Végülis csak jót akart. Annyi volt a baj, hogy eléggé radikálisan tette meg ezt.
- Egyezzünk meg. Legközelebb nem engedem, hogy megerőszakoljanak, te meg nem ölsz meg senkit. A múltat már nem lehet megváltoztatni. Igazad van abban, hogy Taylor nem volt ép az biztos.
Ez volt az utolsó ötletem: viccé tenni ezt a rémálmot. Bevált, mert elmosolyodott.
- Végre megértetted.
- Fogjuk rá – válaszoltam, csakhogy ne vágjon már ilyen elkeseredett képet! Valahogy nem áll neki jól.
- Hát akkor majd még találkozunk.
- Rendben.
Azzal el is indult a sötétbe, mikor eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom. Mégiscsak a megmentőm, és bevallhatom, őt nem akartam kitörölni az emlékezetemből. Volt benne valami, ami vonzott, és még a tekintetem sem tudtam levenni róla.
- Várj - kiáltottam utána. Megtorpant egy kis mosollyal a szája gödrében. Végtelenül aranyos volt így. Biztos vagyok benne, hogy egy ember sem tudna rá haragudni, még a rendőrök sem, ha megtudnák, hogy épp most ölt meg egy embert. Elég elővennie ezt a kis mosolyt, és minden szívet meglágyíthat.
- Van még valami? - kérdezte kedvesen.
- Öhmm...még a nevedet sem tudom.
- Ennyi? Azt hittem egy újabb vád - felnevetett. - Gustave. Gustave Opal.
- Francia vagy? - kérdeztem. Ilyen hülye kérdést! Hogy lenne francia? Az, hogy a mániám a francia fiúk, egyáltalán nem illik ide! Jobb lenne, ha most azonnal fejbe lőném magam! Röviden fel is nevetett.
- Igen. Ott születtem.
- Hát rendben. Akkor szia – most az egyszer ez egy telitalálat volt, amivel sikerült egy jó pontot szereznie nálam. Mindig is szerettem a francia fiúkat. Volt bennük valami.
- Szia Jamie!
Megdöbbenve fordultam vissza.
- Honnan tudtad a nevem?
- Fél füllel hallottam – mondta és elnyelte a sötétség, mielőtt bármit visszaszólhattam volna.
- Itt van minden cuccod? Stephen öt perc múlva itt van – mondta Boni, ahogyan visszajött.
- Igen - felemeltem a kis piros retikült, ami elég pici volt, így amikor hordtam szinte észre se vettem, hogy nálam van. Hosszú pántja volt, amit keresztbe átvetettem a vállamon. Így nem kellett fognom a kezembe és nem esett le rólam.
Rajtam volt akkor is, mikor...
Megint visszatért a friss emlék. Megráztam a fejem, hátha felébredek a szobámba és jót nevethetek rajta: ilyen hülyeséget álmodni!
De nem történt ilyen, és a kegyetlen, zord valóság teljességgel rám szakadt. Pedig sokszor álmodok ilyen hülyeségeket, amiknek egyáltalán nincs értelme. Jobb, mint a rémálmok, főleg jobbak a valóságos rémálmoknál, mint amilyen a mai volt.
- Figyelj Jamie - szólt Boni - mindenképp hívj fel, ha szükséged van rám. Akár az éjszaka közepén is!
Megint átölelt. Visszaöleltem. Jól esett a támogatása, az hogy legalább egy ember mellettem áll, mikor így szét vagyok esve.
Pár perc múlva valóban ott parkolt a járda szélén egy királykék Audi.
Gyorsan beszálltunk, majd szótlanul suhantunk az éjszakában. Csak a motorberregés miatt nem aludtam el: pedig de rám fért volna!
*
Másnap elég későn ébredtem, mivel még hétvége volt. Miközben az ágyamban görcsösen ragaszkodtam a tovább alváshoz, a bátyám halkan bejött a szobámba, majd leült az ágy szélére.
Mivel tegnap egy szót sem váltottunk a köszönésen kívül, gondolom azért jött, hogy meghallgassa a magyarázatom. Jogos kérés tőle, de valóban elmondhatnám-e neki az igazat, vagy neki is hazudnom kell?
- Hello húgocskám! - köszöntött vidáman. Stephennel mindig nagyon jól elvoltunk, és mivel csak egy év volt köztünk gyakorlatilag együtt nőttünk fel. A legtöbb dolgot elmondtuk egymásnak.
Na jó, bevallom, úgy éreztem muszáj elmondanom valakinek a tegnapit, vagy összeroppanok a súlya alatt! Stephen erre pont alkalmas, mivel még a legjobb barátnőmmel sem vagyok olyan bizalmas, ami tudom egy kicsit gáz, de ez van. Nehezen nyíló típus vagyok.
- Figyelj Stephen - valóban elmondjam neki? Érdemes lenne őt is belerángatni? Ez az én terhem, minek hordja ő is? Tudom, hogy a szívére fogja venni, és úgy fogja érezni, hogy nem vigyázott rám eléggé.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – biztatóan rám mosolygott. Jól esett a bizalma, és tudtam, hogy egy nagy féreg vagyok, hogy tényleg belerángatom ebbe, de az ő támogatása nélkül rögtön darabokra esem.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? - néztem rá kérőn, bár tudtam, biztos nem fogja elmondani senkinek.
- Megígérem.
- Jó - hangosan kifújtam a levegőt. Kezdjük a rávezető alapoknál. - Szóval, mit mondott neked Boni?
- Csak annyit, hogy totál kiakadtál, mikor láttad Taylort – felelte olyan nemtörődömös hangnemben. Ennél azért többet vártam volna Boni képzelőerejéből. Legalább akkor biztosan állíthatom, hogy nem szúrtam senkinek sem szemet.
- Ennyi?
Bólintott.
- Szóval...tegnap Taylor megerőszakolt.
- MI?? - felkapta a fejét, tekintete haragtól izzott. - Ha még élne, gondoskodnék róla, hogy biztosan eltemessék...
- Hé - vágtam közbe. - Valaki helyetted ezt megtette. Kint voltunk a hátsó udvaron...nem tudtam elmenekülni...- az első könnycseppek végig gördültek az arcomon. Stephen átölelt. Hihetetlen, hogy már megint sírok! Sosem voltam az a sírós fajta, mindig is szégyelltem, ha sírni látnak, így olyan gyengének éreztem magam. Még Stephen előtt is rossz volt sírni.
- És megölted?
- Nem, dehogy - néztem rá meghökkenten. Tényleg azt hiszi, hogy képes lennék rá? - Kinéznéd belőlem?
- Ugyan, hát akkor mi történt? Ha a saját szememmel látnám, akkor sem hinném el, hogy te embert ölnél! Csak fogalmam sincs az egészről, nekem is el kellett volna mennem, tudhattam volna!
- Volt ott egy srác Gustave. Volt benne valami különös. Aztán kijött...és...eltaszította...a földbe verte a fejét...
- Szegénykém... Nekem is tényleg el kellett volna mennem. Ilyen csinos lányra valakinek vigyáznia kell! Ez durva! Tényleg…megölte? Mi ez valami supermanes börtöntöltelék?
Akaratlanul is felnevettem. Stephen hajlamos mindenből viccet csinálni. Mindig is úgy éreztem, hogy én vagyok az idősebb kettőnk közül.
- Ugyan! Csak elborult az agya. Legalábbis ezt mondta.
Egy ideig komolyan nézett rám. Egyáltalán elhitte, amit mondtam?
- De ugye - kérdeztem, miután nem kaptam választ - nem fogod senkinek sem elmondani?
- Hát már megígértem. De mi van azzal a sráccal, aki megmentett?
Megvontam a vállam. Jó lenne tudni, de nem hiszem, hogy még látni fogom bármikor is.
- Csak a jó szándék vezérelte. Legalábbis remélem.
- Jobb lesz, ha ezután távol tartja magát tőled. Csak az a furcsa, hogy elég lett volna Taylornak pár monokli, nem kellett volna rögtön...megölni. Vagy nem így volt?
- Teljesen igazad van Stephen. Én is mondtam neki. De azt mondta: ismeri a fajtáját, nem tanulna belőle. Ebben valószínűleg igaza lehetett, nem?
- Hmm. Meglehet. Figyu Jamie, mi a programod mára?
- Nem tudom. Nem terveztem semmit.
- Szupi. Akkor volna kedved eljönni az együttesünk próbájára? Biztos jól jönne neked most egy kis jókedv – nagyszerű meghívás, szerettem azokat a próbákat.
- Hát persze! Addig is legalább feloldódom.
- Remek. Akkor ebéd után indulunk.
- Okés!
Azzal kiment a szobámból. Miközben a szürke macskámat, Hamut simogattam elmerengtem a bandán. Hárman vannak Stephen, Boni és Justin.
Az utóbbi és köztem volt egy kis románc tavaly nyáron, de nem tartott sokáig. Valahogy nem működött a kettőnk közti kapocs. Viszont barátnak a legjobb, ezért örültem is, hogy több nem lángolt fel köztünk.
Vártam is a próbát, mondjuk ez egy ilyen amatőr együttes volt inkább csak saját maguk szórakoztatására. A fiúkkal jól kijöttem (mivel kettő rokon...), így probléma nem volt. A zenéjük sem volt rossz, olyan lightos rock, pop és RnB keverék.
Délelőtt elsündörögtem a szobámban, anya egyszer bejött, és előadtam neki is a mesémet. Azóta szerencsére békén hagyott, nem is lett volna jó, ha tovább zargat, mert akkor elkap az ideg. Kicsit ingerült állapotban voltam. A történtek ellenére semmi maradandó nem látszott a testemen, aminek örültem.
Meglepődve észleltem, hogy nemsokára kettő óra, és általában akkor ebédelünk.
- Ebéd! - kiáltott fel Anyu.
Mindenki helyet foglalt az ebédlőben. Apa horgászni ment, így hárman ültünk csak az asztalnál.
Krumplipüré volt tejszínes csirkemellel, a kedvencem. Ebédkor nem igazán beszélgettünk, csak hallgattuk, amit a rádióban dumáltak. Szerettem ezeket az étkezéseket, olyan békések voltak. Anya mindig kitett magáért. Azt szokták mondani, hogy én tisztára anyára ütöttem, teljesen ugyanazok az arcvonásaink, és a tulajdonságaink is. Én valahogy nem láttam a hasonlóságot, de biztos így volt. Jól belakva felmentem készülődni.
Felvettem egy régi " You love me" feliratú spagetti pántos topom és egy királykék színű csőgatyát (imádom a csőgatyákat, a ruhatáram fele azzal van tele). Felhúztam a kedvenc fekete, hatalmas cipőnyelves edzőcipőm. Gyorsan megfésültem hosszú barna hajamat, barna szemeimre tettem egy leheletnyi sminket. Belenéztem a tükörbe. Átlagos, mint mindig...soha nem leszek már más, csak egy, a sok lány közül? Ne érts félre, a feltűnést sosem szerettem, én inkább megvártam, amíg maguktól felfigyelnek rám az emberek, ha egyáltalán érdekeltem őket...az esetek többségében szerintem nem. Ez az én formám: észrevétlenül beépülni a társaságokba. Nem is zavart ez igazán, de azért nem mindig esett jól e mellőzés.
Ennyit magamról. Indultam is lefele a lépcsőn, Stephen már várt rám.
- Mehetünk? – kérdezte jókedvűen a gitárját szorongatva.
- Egy perc - biztosítottam. Felkaptam a kis piros táskámat, amiben általában minden szükséges benne volt: mobil, notesz, toll, zsebkendő, kis smink, zenelejátszó, iratok, és egy kis könyv. Mindig mindenre fel voltam készülve. Unalomra, egy fontos leírandó dologra, náthára vagy piszokra, igazoltatásra, kinézet javítására és telefonálásra. Számomra ez a táska az alapszükséglet. Mindig, mindenhova magammal vittem.
A próbaterem Boniék hangszigetelt garázsában volt. Tíz perc buszozás után ott is voltunk.
Dobbi, a dobermannuk már kint csaholt vidáman, ahogy jöttünk. Velünk nagyon szelíden viselkedett, mióta az utcán találtuk megverve, és hazahozta Boni. Idegeneket nem szerette.
A ház szép takaros, kétemeletes, kékre festett volt. Szerettem itt lenni. Nyáron elég sokszor itt bújtunk meg a meleg elől. Kis korunkban pedig itt kint az udvaron játszottunk. Olyan volt ez, mint valami második otthon. És ők hárman alkották a második családomat. Aztán fél éve határozták el, hogy bandát alapítanak. Mivel nekem nem volt tehetségem se énekléshez, se hangszerhez, mondtam, hogy én csak a kritikusuk leszek. És valóban, minden hónapban legalább egy próbájukon ott voltam, és kijavítottam a hibákat.
Boni ki is jött Justinnal az oldalán. Justin olyan rosszfiúsan nézett ki: szőke haj, kék szem, magas és izmos. Ám igazából nagyon is kedves és jó fej volt. Egy szóval olyan lányok kedvence. Nekem legalábbis csak barát. A suliban a legtöbb lány nem volt közömbös iránta. Ám Justinnak sosem jött össze két hétnél hosszabb kapcsolat. Csak az volt a hibája, hogy hihetetlenül naiv volt. De tényleg, mindenkinek mindent elhitt, és kicsit szexmániás is volt. Minden második poénja erről szólt. A legtöbbre már nem is reagáltam. És imádta a bulikat, főleg az olyan igazán bevadulós bulikat.
- Sziasztok, végre, hogy ideértettek! – kiáltott Boni. – Jamie jól vagy?
- Persze – válaszoltam.
- Itt van a cicababa is? –kérdezte Justin rám nézve. Igen, ez volt a becenevem. De nála ez már csak így van. Mindenkinek hülye beceneveket talál ki.
Bementünk a garázsba, és rövid hangszer összerakás után elkezdték játszani az új dalukat. Eszméletlen jó volt, a címe I just want to love You.
Justin dobolt, Boni énekelt és gitározott, Stephen pedig gitározott. Olyan jó idillis hangulat volt itt bent, örültem, hogy csak mi voltunk.
Ám ez nem sokáig tartott. Mire elkezdték játszani még egy új kreálmányukat, valaki betoppant.
Nem hittem a szememnek.
3. Fejezet Dühös pillanatok
- Hát te? - kérdezte Boni, ahogyan felállt és Gustave mellé sétált. Úgy mondta, mintha ismerné Gustavot. Lehet, hogy tényleg ismeri valahonnan? A bulin összefuthattak.
- Csak eljöttem. Nem emlékszel? Meghívtál, hogyha akarom, nézzem meg egy próbátokat.
- Ja, emlékszem – bólintott Boni, majd röviden rámosolygott. Láttam rajta, hogy valamiért kedveli Gustavot. Bennem is kialakult valami szimpátia, de fogalmam sincs miért. Gustave olyan típus volt, akit mindenki kedvelt. Volt valami a kisugárzásában.
Leült mellém a földre. Érdeklõdve nézett rám.
- Hello Jamie - köszönt kedvesen.
Kissé kétkedve néztem felé. Tényleg már másnap találkozom vele? Véletlen lenne, hogy így összehozott minket a sors? Nem mintha nem örülnék neki, de azért elég furcsa.
- Hogyhogy itt vagy Gustave? – kérdeztem felé fordulva enyhe megdöbbenéssel a hangomban.
- Bonival összefutottunk ma a Reggelizõben – válaszolt, még mindig kedvesen. Igaz, Boni mindig ebben az étteremben szokott reggelizni, mert az anyjának soha sincs ideje reggelit készíteni. Annyi ember jár oda, miért pont õk dumáltak egymással? Nem mintha nem örülnék neki, de tényleg.
- Leült mellém, és eldumáltunk – magyarázta -, szóba hozta a zenekarát, és mondta, ha van kedvem, jöjjek el ma délután, és nézzem meg õket.
Mondjuk az is igaz, hogy Boni mindenkivel olyan közömbös, és bárkivel szóba elegyedik. Elhiszem, de vajon Gustave azért ment oda hozzá, mert tegnap este látta õt velem? Vagy nem látta, hogy velem volt Boni? És legfõképp, miért kíváncsi a bandára? Miért vagyok ilyen bizalmatlan? Az hogy láttam, hogy öl meg egy embert, még nem ok arra, hogy el is ítéljem. Túlságosan is elevenen él bennem a tegnapi este. Rendben, kezdjük tiszta lappal. Nem gondolok a tegnap estére, csak úgy viselkedem vele, mint bármelyik másik ember tenné egy ismeretlennel szemben.
Rá mosolyogtam, és visszafordultam az együttes felé.
A banda - nevén Flywalkers - elkezdett játszani. A másfél órás próbán Gustavval szinte egy szót sem váltottunk. Csak néztük a próbát, én élveztem a zenéjüket, és sajnáltam azokat, akik még nem hallották ezt a fantasztikus Flywalkerst. Lassan kiadhatnának egy lemezt, vagy forgathatnának egy videóklippet. Mindegyik tuti befutó lenne. Vagy egy weboldal az együttesrõl.
Mikor a banda tagjai fáradtan eldõltek, felálltam. Fél hat volt. Boni odasomfordált hozzám, és letette a gitárját.
- Bírom a srácot – mondta halkan. – Õ fogja a bandánkat a magasba emelni.
Nem igazán értettem miért, de azért mosolyogva oda bólintottam neki.
- Ideje mennem – mondtam sóhajtva. Hulla fáradt voltam, magam sem tudom miért, meg valamikor még tanulnom is kéne. Holnap meg korán kell kelni, és bemenni a suliba.
- Maradj még! - mosolygott rám Justin. Persze neki könnyû, itt lakik a közelben! Nekem még buszra kell ülnöm, haza kell érnem, és tele kell tömnöm az agyam mindenféle hülyeséggel.
- Kedves tõled, de holnap suli. Valamikor tanulnom is kell – válaszoltam. Megveregettem a vállát, és az ajtó felé indultam. Gustave Bonival és Stephennel dumált. Amint kinyitottam az ajtót, felém pillantott, és nem vette le a szemét rólam.
- Hát jó, ha muszáj...kedden jössz? – kérdezte Justin, még mindig jókedvvel.
- Hova?
- Moziba. Megnézzük az Ûrhajók támadása 4-et.
Biztos valami sci-fi, olyan fiús film. Végül is a srácokkal jók voltak a közös programok, mindig kikapcsolódtam tõlük. Most nem volt olyan nagy kedvem hozzá, de Stefanie, a legjobb barátnõm, kinyírna, ha nemet mondanék.
- Felõlem rendben. De Stefet is elhozom.
- Hozd - vágta rá Justin. Tudtam, hogy bírja Stefet és Stef is õt, úgyhogy jó lesz. Legalábbis nekik. Nekem nem biztos, hogy annyira, mostanában valahogy elillant a jókedvem.
Gustave hirtelen odajött hozzám, és rám mosolygott, amitõl elfelejtettem levegõt is venni. Annyira hihetetlenül szívdöglesztõ volt! Csak mellékesen emlékeztettem magam, hogy az életemet mentette meg.
- Nekem is mennem kéne – mondta rám nézve. Pont most, amikor nekem? Ez már tuti nem véletlen. Magamban szélesen mosolyogtam. Akkor minden bizonnyal velem fog jönni, bár nem tudom, hogy merre lakik.
- Te is elmész? Pedig még csak nem is dumáltunk igazán – kérdezte szomorúan Boni. Holnap úgyis találkozunk, sõt kedden is!
- Majd máskor – vágtam rá.
- Stephen, gondolom, még maradsz - jelentettem ki, mert tudtam, hogy így lesz. Mindig itt szokott maradni, valamikor csak hajnalban botorkált haza, de amióta nem otthon lakik, fogalmam sincs. Lehet, hogy csak holnap reggel.
Bólintott. Ez volt a rutin. Mindig megjegyeztem ezt, és õ rábólintott.
Egy rövid pacsizás után el is indultam. Vagyis indultunk.
Ugyanis Gustave a hátam mögött lépkedett. Ha már ugyanarra megyünk, miért nem igazodik hozzám? Kezdett idegesíteni.
- Te most követsz? - fordultam hátra felemelt szemöldökkel.
- Nem terveztem. Csak olyan gyorsan mész, mintha az életedért menekülnél.
Valóban, most vettem észre, hogy teljes gázzal sprintelek. Olyan, mintha elõle menekülnék, de nem tudatosan.
- Oh, bocs - lelassítottam a lépteimet. Gustave mellém ért.
- Szóval? Most haragszol rám vagy alapból mindig ilyen bosszús vagy? - kérdezte. Tekintetével szinte megfogta a pillantásom. Nem tudtam elnézni. Az az étcsokoládé barna szempár...annyi minden rejtõzött benne. Mintha az egész világegyetem és annak összes tudása bele lenne sûrítve. Annyira ismerõs ez a szempár, közben meg annyira ismeretlen, távoli szinte elérhetetlen...
- Jamie itt vagy? - kérdezte mosolyogva. Mit is kérdezett? Valamit a haragról... egyszerûen nem ugrott be mirõl beszélt.
- Mit is mondtál? – kérdeztem elpirulva.
- Hogy haragszol-e rám vagy mindig ilyen vagy-e – mondta nevetve. – Azt hittem figyelsz, erre meg kiderül, hogy nem igazán figyeltél rám. Ilyet se láttam még. Pedig figyeltél, láttam, hogy rám néztél…
- Hát - elkapta a pillantásom. - Az igazság az, hogy magam sem tudom. Haragudnom kéne, mert megöltél egy embert, de hálásnak is kéne lennem, mert megmentettél. Ez olyan, mint egy mérleg, de még nem tudom merre kéne billennie. Úgyhogy egyelõre nem tudok konkrét választ adni.
- Hadd, segítsek dönteni. Szerintem légy hálás. Taylor mással is megtette volna.
- Honnan tudod olyan biztosra? - kezdtem megint dühös lenni. Nehogy már helyettem döntsön! Magam is tudom mérlegelni mi a fontosabb: egy másik ember élete, vagy az én erkölcsöm. Szerintem elég egyértelmû.
- Csak tudom - elnézett a távolba. - Higgy nekem.
- Rendben. Higgyek neked, miközben csak úgy tudod. Nagyszerû! - kiáltottam cinikusan. - Azért ennyire nem vagyok naiv!
- Hé, hé! - megállt és szembe fordult velem. - Tudom, hogy nem vagy naiv. És hülyének sem nézlek. De ezt nem tudom megmagyarázni. Csak bízz bennem!
Élesen a szemembe nézett. Elkapta a pillantásom. Annyira idegesít, hogy ilyenkor nem tudok elnézni! Mágikusan vonz ez a két szempár. Teljesen leblokkolja az agyam.
- Nézd - sóhajtottam. - Nekem most mennem kell.
Ránéztem az órámra. Háromnegyed lesz egy perc múlva. A buszmegálló még legalább ötpercnyire van innen, és háromnegyedkor indul a buszom!
A fene! Csak velem történik ilyen is! Mostanában rutinszerûen lekésem a buszaimat.
- Le fogom késni a buszom! - kiáltottam, és elkezdtem rohanni a buszmegálló felé.
- Nem fogod elérni - kiáltott utánam.
Ezt is, honnan tudja olyan biztosan? Miért ilyen magabiztos a tudásában? Annyira öntelt és nagyképû? Vagy ez csak egy álca?
Sajnos igaza lett. Mire a buszmegállóba értem, csak távolról láttam a busz hátsóját.
Jó ez a hétvége! A legjobb! Holnap aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Elmegyek a suliba, végigjárom ezt a két hetet és elfelejtem Gustavot. Tudat alatt azért még hálás leszek neki, hogy megmentett. De semmi több. Õsszel egyetemre megyek, kijárom és lesz két gyerekem egy csodás férjjel. Miért nem megy ez nekem?
- Várj - kiáltotta kifulladva, ahogy utolért. Lehajolt, két kezével a combjába támaszkodott.
- Hogy...te milyen...gyorsan...tudsz futni! - zihálva vette a levegõt. Mutatóujjával intett, hogy várjak egy kicsit.
Leült a padra. Én is lehuppantam mellé, ha már elment a buszom, úgyis mindegy.
- Figyelj, nem tudom, merre laksz – mondtam a lábamat fixírozva -, és hogy merre akarsz most menni, de nekem fél óra múlva jön a következõ buszom. Ha már ennyi mindent tudsz, biztos azt is tudod, hogy mikor kell elhúznod. Most!
Lehet, hogy ez elég bunkón hangzott, mert az is volt, de nem akarok most kapcsolatot semmi pasival.
- Jamie - szólt kedvesen. - Úgy gondolom az ismerkedõs részt kezdhetnénk, elõröl. Nem gondolod?
Felsóhajtottam. Igazából soha senkivel nem szoktam ilyen tartozódó lenni, mint vele. De ez csak azért volt, mert félénkebb típus voltam, legtöbbször én magam álltam a boldogságaim útjába. Hát igen, önbizalom nuku. A pasi ügyeimben is. Féltem attól, hogy mi lesz, hogyha jobban megismer, és eltaszít magától. Inkább akkor én taszítsam el, akkor kevésbé fáj nekem. Tudom önzõ dolog, de ez az igazság.
- Rendben. Mi gond lehet belõle? – néztem rá. Felém nyújtotta a kezét, és mélyen a szemembe nézett. Mint valami varázs, olyan a pillantása. Megfog, és el nem enged, irányít, de ugyanakkor nem akarod, hogy vége legyen.
- Hello, én Gustave Opal vagyok.
- Jamie Heart. A második nevem a Soffia, de ki nem állhatom, ha így szólítanak. – Miért fecsegek ilyen hülyeségekrõl? Kit érdekel a második nevem?
- Örülök, hogy megismerhetlek - kezet ráztunk. Elõvillantotta ragyogó fehér mosolyát. Ettõl az arca két oldalán kis gödröcskék jelentek meg. Jól állt neki, megfiatalította. Egyébként most vettem észre, hogy Gustave szoborszépségû volt. Szinte már angyali...
- Én is - elhatároztam, ha Gustave ennyire akarja a társaságomat, hát legyen. Majd magától rájön, mennyire nem vagyok kapcsolatképes.
Most elõször igazán rámosolyogtam.
Láthatólag örült neki, és mintha kihagyott volna a lélegzetvétele, csak nézett rám, és elbûvölten mosolygott.
- És hány éves is vagy pontosan? - bukott ki belõlem a kérdés. Húsznál több nem lehet. Remélem, hogy nem több húsznál. Olyan az arca, hogy megállapítani sem lehet. Fiatal, mégis érett, de ugyanakkor idõsebb is. Furcsa.
- Igazából? Százhúsz körül vagyok – mosolyodott el.
- Hülye! - böktem oldalba.
- Te akartad tudni az igazat!
- De most komolyan!
- Huszonkettõ.
- Akkor egyetemre jársz?
- Nem. Menedzser vagyok.
- Ilyen fiatalon? Akkor már értem Boni miért hívott meg téged.
- Igen. De látok fantáziát a Flywalkersben. Még befutó is lehetne!
- Komolyan? Õk csak ilyen amatõrök.
- Mindenki így kezdi. Majd belejönnek. Na és te? Hány éves vagy?
- Tizennyolc. Most érettségiztem. Nemsokára kiderül, hogy sikerült-e egyáltalán.
- Ne aggódj, sikerülni fog.
- Remélem. De hagyjuk a témát. Inkább mesélj te.
- Mit akarsz tudni?
- Hol laksz? - már megint egy hülye kérdés. Ha lenne egy verseny, hogy ki tudja a leghülyébb kérdéseket feltenni, kétségkívül megnyerném.
- Most költöztem be a Sugarroad utcába.
- Az felettünk van kettõvel. Én ugyanis most épp a…a Light utcában lakom.
- Nagyszerû! - egymásra néztünk. Most vettem észre milyen érzékien telt és vörös ajkai vannak. Annyira megízlelném... Ajkaink találkoznának és az érzéki robbanás garantált lenne…
Akaratlanul is közelítettem felé. Cseppet sem riadt meg. A tekintete mélyén fellobbant valami.
Ez nem lenne korai? De annyira jó lenne…vajon neki is? Biztos, hogy õ is akarná?
Kiráztam a fejembõl a gondolatot és visszahúzódtam.
- Ne haragudj, de alig két napja ismerjük egymást - válaszoltam a kimondatlan kérdésre.
Bólintott.
- Igazad van.
Lassan letelt a fél óra, addig a lehetõ leghülyébb kérdéseket tettem fel, ami csak eszembe jutott. Ez van. Ha ideges vagyok, mindenféle ökörséget összebeszélek. Gustave mindenre készségesen válaszolt, hogy milyen volt, amikor gimibe járt, hogy milyen lett az érettségije és még ennél nagyobb otrombaságok.
- Te is ezzel a busszal jössz? – kérdeztem aztán, mikor már ideje volt a padról felállni.
- Nem. Nekem még...dolgom van.
- Hát jó - felálltam. - Jó volt téged megismerni.
Rámosolyogtam. Rájöttem, hogy Gustave a legjobbfejebb fiú, akit eddig megismertem, és be kell vallanom, hogy nem kicsit tetszik nekem.
A busz már feltûnt a sarkon, amikor egymásra mosolyogva felálltunk.
- Kedden te is jössz? - kérdeztem reménykedve.
- Nem. Nekem...egy idõre el kell mennem.
- Hát jó - megvontam a vállam. - Akkor, szia.
- Várj - kiáltott fel. Visszafordultam a busz még megállt a pirosnál, tõlünk körülbelül húsz méterre lévõ lámpánál.
- Mi az? - kérdeztem vissza.
- Megígérnél nekem valamit?
- Az attól függ.
- Kérlek, ígérd meg Jamie - rám nézett, étcsokoládé barna szeme valódi aggodalmat tükrözött. A tekintete annyira nyílt volt...mintha az élete titkát is ki tudnám onnan olvasni...
- Mit? - kérdeztem vissza, mert úgy tûnt soha nem akarja folytatni. Gustave csak töprengve nézett rám.
- Ígérd meg, hogy amíg nem jövök vissza nagyon vigyázol magadra! Jobban figyelj oda, és ne dõlj be senkinek se! Duplán annyira legyél óvatos!
Értetlenül meredtem rá. Ez az a fontos ígéret, ami miatt annyit töprengett?
- Ez az a fontos ígéret? – kérdeztem, és kicsit mosolyogtam rajta. Úgy tûnik, nem csak én tudok hülyeségeket kérdezni.
- Igen, kérlek Jamie!
- Hát jó megígérem.
- Köszönöm - megkönnyebbülten mosolygott rám, mintha most tudta volna meg, hogy sikerült a vizsgája.
Közben a busz nagy robogással beért a buszmegállóba.
Felszálltam a buszra.
Mikor visszanéztem már senki nem állt a buszmegállóban.
4. Fejezet Visszatérés
Másnap reggel Stephent sehol sem találtam. Megnéztem a szobájában, a hálószobában, és a lakás összes szögletében. Hova a fenébe tűnhetett el? Igaz, hogy már nem lakik itt, de azt írta sms-ben, hogy ma itthon lesz, nálunk.
Gyorsan tárcsáztam a számát. Elsőre nem vette fel, ám második hívásra álmosan beleszólt.
- ...gen? - a hangja nagyon nyúzottnak tűnt. Mi van már, remélem nem megint egy egyéjszakás kaland…
- Mégis hol a francban vagy? - kiáltottam bele idegesen. - A frászt hoztad rám!
- Nyugi, Jamie! Boniékkal elég későig szórakoztunk, és hajnalok hajnalán valahogy elaludtam. Most ébresztettél fel – és mindezt úgy mondta, mintha természetesen lenne! Beszarok. Rám nem gondolt, hogy legalább megmondja, hogy nem biztos, hogy hazaér, még reggel.
Egyből meg is nyugodtam. Ilyen vagyok én: egyik percben majdnem szétrobbanok egy kis dolog miatt, másik percben meg már nyugodtan veszek egy nagy levegőt, és ennyi.
- Siess haza! - figyelmeztettem, azzal leraktam a telefont. Jó neki, suliba nem jár, egyetemre nem ment, elvégzett egy gondnok szakot, és most egy suli gondnok. Van egy háza három utcával arrébb, és már csak egy tökéletes feleség hiányzik az életéből.
Gustave aggódásán tűnődtem suliba menet.
Miért kellett ilyet megígérnem?
Hova kellett mennie? Nem mintha rám tartozna, de mégis... Gustave annyira furcsa tud lenni, mégis mindenki úgy érzi, ő a megtestesült tökéletesség. Magabiztos, kedves, vidám és őszintén is tud aggódni. Főleg értem, bár azt nem tudom, miért.
A gondolataimba temetkezve mentem át a zebrán. Egy teherautó kábé két méterre tőlem zuhogva elsuhant. Te jó ég! Rápillantottam a lámpára. Most vettem észre, hogy piros van. Az autók zúgva kerülgettek engem. Az egyik merőlegesen kifékezett miattam hangos nyekergéssel. Mire egy taxi majdnem elütött: ha nem ugrom félre, már eszméletlenül feküdnék alatta.
A hosszában lefékezett kocsi miatt az egész forgalom leállt. Dühösen dudálgattak nekem.
Úgy éreztem ideje most azonnal elfutni, mielőtt a sofőrök dühösen kiszállnak. Így nem vesztegettem az időt, sprinteltem az iskolába.
A barátnőm, Stefanie lelkesen várt az iskola nagy kék vaskapu bejáratánál.
- Hello, csajszika! - köszöntött. - Már tíz perce várok rád.
- Közbe jött egy kellemetlen malőr.
Belém karolt, és bementünk órára. Az órák átlagosan teltek, és mivel már nem tanultunk nagyrészt csak beszélgettünk. Stef lelkesen dumált mindig valamiről, minden kis dologból elefántot csinált, így én inkább csak hallgattam és a gondolataimba temetkeztem.
Ebédnél leültünk a szokásos helyre. Nagyban ebédeltünk már, és meséltem neki a bulin történteket, mikor Cameron dühödt és sírástól kivörösödött tekintetével találtam szemben magam.
A szomszédos asztalhoz ült. A legjobb hely, miért kellett oda ülnie? Mardos a bűntudta, ha ránézek. Jamie, túlreagálod! A barátja nem miattad halt meg, csak…
- Hé ribanc! - szólt felém ridegen. Megérdemelném ezt a szót? Nem hinném. - Ne feledd: utána járok a dolognak! Megvannak a kapcsolataim! - többet nem is szólt felém. Nem izgattam fel magam miatta, minek is tenném? Taylornak én nem ártottam közvetlenül...
Nem tudom miért, de Stefaninak sem meséltem el a teljes igazságot. Tudtam, hogy nem mondaná tovább, mivel három éve barátok vagyunk, így számíthattam volna rá, de valahogy ez most más volt!
Stefanie volt a legkedvesebb lány a suliban. Mindenki kedvelte, és mindenki ismerte. Ő volt az egyetlen, aki igazán kedvelt engem.
Hosszú fekete haja, kék szeme, és "modellarca volt". Szerelem terén egy kicsit gyatra volt, Stefnek csak egy fiú kellett, tudtam is, annyira nyilvánvaló volt. Mégpedig Boni. Sajnos Boni csak barátként szerette Stefanit. Sajnáltam is ezért, de én mindent megtettem ennek érdekében. Célozgattam Boninak, na jó, lehet, hogy nyíltan nem beszéltem vele erről, de majd valamikor bepótolom.
- Stef! Kedden eljönnél velem, és a fiúkkal moziba? Valami ökörséget nézünk, de majd jól elhülyülünk – kérdeztem, amikor kifele sétáltunk a menzáról.
- Boni is ott lesz? – kapta fel a fejét, tekintete az izgalomtól csillogott. Naná, mi másért hívnám el? Úgyis tudja, hogy a fiúk alatt kiket értek.
- Igen. Úgy tudom. Meg Stephen és Justin is.
- Justin? - elkerekedett a szeme. Igen, elég jó híre van a lányok között. Sosem értettem miért van körülötte ekkora felhajtás. Ha kimondom a nevét mindenki maga alá pisil.
- Igen. De ugye eljössz? – kérdeztem újból. Úgyis eljön, minek erőlködöm?
- Naná - reméltem is. Jó, ha van mellettem egy lány is. Nem azt mondom, hogy feszélyez a srácok társasága, de mégsem akarok egyedül menni. Meg azért is mondtam a programra igent, mert tudtam, hogy Stef el akar majd jönni.
Stefanie-vel hivatalosan is megbeszéltük a holnapot. Jónak hangzott a baráti összejövetel, de csak holnap lesz, úgyhogy ma unalmas délutánom lesz.
Vége volt az óráimnak, így hazafelé bandukoltam. Hirtelen a semmiből Stephen ugrott elő.
- Hát te? - kérdeztem meglepődve. Reggel eltűnik, délután meg felbukkan. Remélem nem csinál belőle rendszert. Igaz, hogy már nem otthon lakik, de azért rendszeresen be szokott ugrani.
- Épp hazafelé tartok, ahogy te is – jelentette ki, és mellém igazodott. Ez igaz lehet, mivel már csak egy utcányira voltunk a házunktól. Gustave most mit csinálhat? Fontos dolog… remélem nem egy másik csaj. Mindig akkor van valakinek fontos dolga, amikor én pont unatkozom?
- Vigyázz!- kiáltott fel Stephen. Még épp időben szólt, mivel egy biciklis majdnem elgázolt. Kábé egy centire ment el mellettem a fiatal srác.
Mi van ma a közlekedéssel? A vezetők valamiért pikkelnek rám? Meglehet, hogy tényleg pikkelnek rám, de az okát ne kérdezze senki. Azt akarják, hogy szívrohamot kapjak? Úgy gondolják, rám férne? Aligha hinném el, meg vagyok egy szívroham nélkül is…
Hamar haza értünk. Felslisszoltam a szobámba, és feltettem a kedvenc válogatott cd-m.
Lehet, hogy hülyeség, de a TV-t is bekapcsoltam. Valami hülye szappanoperára kapcsoltam. Nem igazán vagyok sorozatfüggő, de bírtam, ha egyedül voltam, és közben hangzavar volt. Az olyan megnyugtató volt számomra. Tudom ökörség.
Lepakoltam, és leültem a laptopom elé. Mielőtt bekapcsolhattam volna a gépemet, apa dugta be a fejét.
- Szia Kicsim, hogy vagy? – kérdezte vidám, mosolygós arccal.
- Apa!- a nyakába ugrottam. Kábé kéthetente egyszer látom, így nem meglepő ez a lelkesedés. A legtöbbször dolgozik és dolgozik. Ugyanis házakat tervez és rajzol. Az a mániája, hogy a családot el kell tartania. Persze, annak a rovására, hogy gyakorlatilag nem is ismerjük egymást. Kiskoromban sokszor ültem le esténként a lépcsőre, ahonnan beláttam apa dolgozószobájába, mivel résnyire mindig nyitva volt az ajtó. Láttam az álmos arcát, ahogy utolsó erejével még azon fáradozott, hogy aznapi munkáját befejezze. Valamikor odamentem hozzá sírva, hogy mondjon esti mesét, és takarjon be, de mindig anyához küldött. Régen gyűlöltem, hogy soha nincs ideje rám, de idővel ez csak sajnálatba alakult át. Ilyenkor bemásztam Stephen ágyába és ott aludtam el.
- Hallottam a szombati dologról - kezdett bele, és leült az ágyam szélére.
- Igen, de már jól vagyok. Holnap moziba megyek Stephenékkel – rámosolyogtam. – Nem kell aggódnod, már jól vagyok.
- És mi van a fiúkkal? Mostanában, mintha már nem annyira érdekelnének.
- Hát - felsóhajtottam. - Tizenhat éves koromban sok mindent megtanultam.
Elnézett a semmibe. Én sem akartam emlékezni. De a múlt mindig is olyan marad, amilyenné formáltuk. Jó lenne az egészet kitörölni, azokat az éveket, de egy ideig akkor még talán boldog is voltam. Csak túl sebezhető, amit kis is használtak.
Még dumáltunk egy kicsit a családról, tanulásról és időjárásról. Minden megszokott dologról, amiről apa és lánya beszélgethet.
- Milyen nagy lettél, Jamie – sóhajtott apa. – Oda adom neked ezt a dobozt. Ez olyan családról családra örökölős dolog. Ha majd eljön az idő, és te is tovább adod, tehetsz bele valamit, ami számodra értékes volt. Egészen üknagyanyádig hajlik vissza ez a doboz. Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!
Átnyújtott egy fából készült, mintás, barna dobozt. Nem volt nagy, és egy kék bőrkötéssel volt bekötve a zárja. Amint elfogadtam ezt a gyönyörű dobozt, apa felállt.
- Nekem vissza kell mennem dolgozni, Jamie - jelentette ki, és már indult is az ajtó felé.
Hát igen, mindig ez az utolsó mondata. Felsóhajtottam és elköszöntem tőle.
Kinyitottam a dobozt. Voltak benne fényképek, naplók és egy gyönyörű kék kristályos medál. Nagyon megtetszett valamiért, úgyhogy a nyakamba akasztottam. A dobozban volt egy napló is, a dédnagyanyámé. Majd, ha egyszer lesz időm, akkor áttanulmányozok mindent.
Megágyaztam, és mivel már este volt egy rövidebb zuhany után le is feküdtem aludni. Hamar lecsukódott a szemem.
A sötét utcán álltam Kevinnel. Éjszaka volt és akkori szerelmem egy kis kocsikázásra invitált egy hosszú buli után. Beszálltunk a vérvörös színű Audijába.
Majd elhajtottunk nagy nevetgélések között. A buli miatt volt bennünk egy kis alkohol. Egy kihalt főúton hajtott, a sötétben még ki tudtam venni, hogy már elhagytuk a lakott területet.
Hirtelen leállt az út szélén. Egy olyan mosollyal nézett rám, amivel csak egy kamasz fiú szokott egy lányra. Tudtam mi következik, és akartam is, hogy megtörténjen.
Közelebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Kellemes volt, sőt annyira élveztem, hogy átmásztam az ölébe. Ez mentette meg őt.
Hirtelen egy ittas vezető hajtott belénk a böhömnagy terepjárójával.
A testemmel meg védtem Kevint, de én úgy megsérültem, hogy teljesen elvesztettem az eszméletem.
Arra eszméltem fel, hogy iszonyatosan sajog mindenem. Főleg a fejem, mivel ömlött belőle a vér. A másik vezető meghalt, Kevinen egy horzsolás sem látszott.
Egyből hívta a mentőt, akik csak húsz perc múlva értek ki. Minden tiszta vér volt, nem is értem, hogy maradtam életben olyan kevés vérrel, ami bennem maradt. Kevin csak a fejét fogta és a mentőket emlegette.
Mire bevittek újra elájultam. Most teljesen úgy éreztem, hogy meg fogok halni. Átéreztem valamilyen borzasztó ürességet, amit még eddig soha sem éreztem. Borzasztó volt.
Egy hétre kómába estem az akkor kapott sokktól. Ebből az időszakból semmire sem emlékszem.
Egyszer még újra is kellett éleszteni, mivel elég sokáig feküdtem életveszélyes állapotban. Belső vérzés, pár törött csont és a sokk.
Ennyivel úsztam meg a dolgot külsőleg.
Ám mikor felébredtem, és Kevin bejött hozzám eléggé haragos volt a tekintete.
- Jamie, az életemet köszönhetem neked, és ezért örökké hálás leszek, de nem találkozhatunk többet.
Azzal, mielőtt szólni tudtam volna, már el is ment.
Akkor tört el igazán bennem valami. Valami, ami azóta sem forrt össze.
Kevinnel egy csodálatos évet jártunk és még két hónapot. Nagyon szerettem, sőt imádtam.
Barna haja mindig eszméletlen kócosságba volt rendezve, sötétzöld szeme mindig élettel csillogott, mikor rám nézett...
Az okot, amiért szakított velem, sosem tudtam meg.
De az utolsó mondata, mint valami éles kés teljesen szétvagdosott belülről. Teljesen nulla voltam, megsemmisültem. A másik felem elszakadt a megmaradt felemtől...
Zokogva ébredtem. Na, ne már!
Újra visszatért a rémálmom. Kevin után egy hónapig álmodtam meg minden éjjel ugyanezt, aztán sikerült ki lábalnom belőle valahogy. De most újra visszatért az álom... ezt nem akarom! Ez a szakítós jelenet életem legrosszabb pillanata volt. Úgy beleivódott a memóriámba, hogy lehetetlenség volt kitörölni, bármennyire is akartam.
Úgy öt perc múlva sikerült csak megnyugodnom. Ránéztem az órámra. Hat óra volt. Általában hétkor kelek, de semmi kedvem nem volt visszaaludni.
Lementem, felvettem egy melegítő szettet, megreggeliztem, bekapcsoltam az mp4emet és lementem a parkba futni.
Nyugodt zenét tettem fel, a futással feledtettem magammal a rémálmot. Legalábbis egy időre.
Kiizzadva tértem vissza a házhoz. Ám a járdán megtorpantam.
Hamu, a macsekom kisurrant a nyitva hagyott bejárati ajtón – amit én hagytam nyitva -, és épp át akart menni az úttesten, mikor a busz elcsapta.
Holtan feküdt az út közepén.
Odarohantam.
Hamu még csak fél éves volt, nagyon szerettem. Könnyek szöktek a szemembe.
Miért őt kellett elgázolni? Undorító sofőrök, nem látnak a szemüktől?
Sajnos ez az én hibám is volt. Ha nem hagyom nyitva az ajtót, akkor még élhetne... Dühösen elrúgtam egy kavicsot az utamból.
Becsavartam egy takaróba, és elástam a hátsó kertben.
- Ég veled Hamu - búcsúztam el tőle, azzal máris rohannom kellett a suliba. Nem volt időm még megemlékezni sem Hamuról. Szemét idő, semmire sem elég.
*
- Részvétem, Jamie. De délután azért megyünk ugye? - kérdezte Stefanie történelem órán.
Mr. Slump épp nagyban magyarázott valamiről, így mi gondtalanul cseverészhettünk.
- Hát nincs sok kedvem, de elmegyek. Érted - rá mosolyogtam. Stefanie-t olyan könnyű volt boldoggá tenni. Egy kis tett, és máris a világ legjobb emberének tart.
Visszamosolygott.
- Miko...- kezdett volna bele Stefanie, de Mr. Slump közbe szólt.
- Stefanie van valami probléma, vagy csak elcseverészik az órámon?
- Nincs semmi, de...
- Holnapra kérek egy házi dolgozatot a mai beszédemről.
- De... – szóltam volna közbe, de Mr. Slump máris közbe vágott.
- Magától is, Miss Heart. - semmi esélyünk. Ha ez a tanár begőzöl, meg se lehet mukkanni.
*
Délután a mozi jól sikerült, bár nem sok kedvem volt hozzá. Justin el akart hívni randira, de megmondtam neki, hogy kár próbálkoznia, mi csak barátok lehetünk. Erre azt mondta, legalább gondoljam át. Mégis mit? Nem vagyok szerelmes belé, még csak nem is tetszik, más csajokat a suliból egy csettintéssel meg szerezhetne. Miért pont én? Semmi különleges nincs rajtam, ami miatt pont engem kell kiszúrnia.
Nyolcra értem haza, anya a nappaliban várt rám. A baleset óta mindig megvárja, hogy hazaérkezzek.
- Szia, Szívem - köszöntött, ahogy beléptem.
- Hello - elég fáradt voltam lelkileg is. Semmi kedvem most bármilyen dumálásra.
- Valami baj van? – kérdezte. Miért rémül meg attól, hogy egyszerűen csak álmos vagyok?
- Hamut elütötte reggel egy busz. Már nem voltál itthon, úgyhogy nem tudtam szólni. A hátsó kertben ástam el - kicsit könnyes lett a szemem. Szerettem azt a macskát. Nem volt olyan idegesítő a jelenléte, mint bármelyik embernek, és sosem haragudott meg rám, akkor sem, ha valamiért véletlen elfelejtettem neki enni adni.
- Nagyon sajnálom - odajött és átölelt.
Nem nagyon szeretem, ha így sajnálgatnak. Ez így olyan szánalmas. Minél előbb kibontakoztam az öleléséből, és hátraléptem egyet. Azért, hogy ne sértődjön meg, rá mosolyogtam. Utálom, hogy mindig játszanom kell az érzéseimet. Csak azért, hogy nehogy megbántsam. Arghhh!
Megindultam a lépcsőn, hogy felmenjek a szobámba. Az utolsó lépcsőfokra valahogy rosszul léptem, és hangos zuhanással teljesen legördültem a lépcsősorról. Nagy nehezen felálltam, csak a bal karom sajgott, amire ráestem.
Nem értem. Tíz éve élek itt, és még sosem estem le. Mi van ma velem? Jobb lesz, ha minél előbb lefekszem aludni.
- Jamie jól vagy? - kérdezte riadtan anyám, amikor odarohant.
- Persze – válaszoltam higgadtan. - Most felmegyek.
Sikerült felmennem a szobámba. Elmentem zuhanyozni. Sokáig álltam a meleg víz alatt, olyan hűsítő volt.
Aztán fáradtan bedőltem az ágyba.
Még félálomban halottam Gustave hangját:
" Ne aggódj Jamie, visszajöttem. Sikerült elintéznem a dolgot. Most már nem esik bántódásod, itt vagyok és vigyázok rád..." - valami jóleső érzés bizsergetett végig. Mosolyogva merültem az álmok világába. Nem tudom, hogy lehetséges, hogy hangokat hallok, de jól esett, az egyszer biztos…
*
Másnap szinte kipattant a szemem. Mi ez a nyugodtság? Igen, legbelül valamiféle nyugodtságot éreztem. Mi ez?
Jó kérdés.
Még mindig sajgott a bal kezem. Elég volt csak megmozdítanom. Szerencse, hogy jobbkezes vagyok. Könnyebb lesz írnom és minden más.
Felkeltem és villámgyorsan elkészültem. Felvettem egy zöld, mintás pólót és egy egyszerű farmert. Felkaptam az iskolatáskám, és mentem a buszhoz.
Mire a suliba értem, már szinte becsöngettek.
Cameron várt valakit a bejáratnál. Csak nem engem? Figyeltem a reakcióját. Ahogy meglátott felkapta a fejét. Dühösen nézett rám. Nem hagyna már végre békén? Senki nem kért belőle, főleg nem én.
- Csakhogy te lotyó - kiáltott dühösen rám, pedig még ott sem voltam.
- Mit akarsz? - vetettem oda.
Engem ne sértegessen! Senkinek nincs joga csakúgy lelotyózni engem! Lehet, hogy joggal teszi amit, de azért van bennem némi büszkeség. Mint minden átlagos emberben.
- Valaki köpött - gúnyosan rám mosolygott. - És igenis kimentél Taylorral.
Diadalittasan nézett rám, mintha valami vallomást várna. Én aztán nem mondok neki semmit.
Felemeltem a jobb szemöldököm. Megőriztem a higgadtságom, bár a szívem vadul kalapált.
- Nyilván. Mindenki kiment, miután meglátták a hullát.
Nem tudom, hogy sikerült ennyi nyugodtsággal kimondanom, de Cameron szája sarka megrándult, mintha mondani akarna valamit, de csak dühösen elfordult, és lassan eloldalgott.
- Ebből gondok lesznek, te is tudod – mondta Stefanie, ahogy odasétált. – Tudom, hogy nem te vagy a hibás, de Cameron nem fog rólad leszállni, ezt te is tudod.
Megráztam a fejem. Hát nem érti? Gustave megmentett, és még én köpjem be? Az kizárt. Magam sem tudom miért akartam takargatni az igazságot, de nem akarok belőle több félreértést. Majd Cameron is megnyugszik, csak idő kérdése.
A sulinak lassan vége lett, és én a kijáratnál sétáltam, mikor kit láttam meg? Gustave állt ott, levakarhatatlan vigyorral azon a bájos arcán. Akaratlanul is izgatott lettem, bár igyekeztem rajta uralkodni.
- Hello Jamie! Hová tartasz? - szépen köszönt, máris azt kérdezi hova megyek, csak nem kísérgetni akar? Az ötlet jó, de mégis…
- Haza - jelentettem ki.
- Mit szólnál egy kis sétához velem? - velem miért akarna sétálni bárki is?
Vállat vontam. Intettem a park felé. Ha tényleg akarja, én benne vagyok.
- Szóval visszajöttél - jelentettem ki, csakhogy legyen valami témánk. Örültem, hogy ilyen gyorsan visszatért.
- Igen. Szerencsére hamar vissza tudtam jönni. Na és - közben a park hatalmas fái között sétáltunk. - meg tudtad tartani az ígéreted?
- Hát alapjában véve - eltűnődtem. Mostanában összesűrűsödtek a dolgok. - igen. Azt leszámítva, hogy közlekedési dugót okoztam, majdnem elütött egy biciklis, a macskámat el is ütötte a busz és leestem a lépcsőn.
Megdöbbenve álltam meg. Két nap alatt ennyi balszerencse? Az lehetetlen! Azért én sem vagyok ennyire totálisan lúzer. Ez még nekem is furcsa!
- Te tudtad, hogy ezek fognak történni? – kérdeztem, ahogy leesett a tantusz. Hirtelen dühös lettem. Azért ígértette meg velem, hogy jobban figyeljek, mert tudta előre? De hogyan?
Nem válaszolt.
Majd vonakodva vállat vont.
- Várom a magyarázatod - sürgettem. Tudom, hogy tudja, de nem akarja elmondani. Mi az, amit takargat előlem?
- A magyarázat az, hogy nincs magyarázat – mondta és kicsit derült a frappáns válaszán.
- Szerinted ez vicces? – kérdeztem hangos sóhaj kíséretében.
- Á, dehogy. Csak végtelenül édes vagy, mikor dühöngsz.
Égnek emeltem a szemem. Még hogy én édes! Különben is, csak el akarja terelni a figyelmem. Jól esett a bók, de most nincs időm ilyenekre! Meg akarom tudni az igazságot.
- Na kibököd, honnan a francból tudsz ennyit vagy találgassak, mint nyuszika a répaföldön? – kérdeztem gúnyosan.
Töprengő arcot vágott.
- Az utóbbit választom.
- Hát jó - egyeztem bele.
- Fogadjunk - ajánlotta fel viccesen. - Ha két héten belül kitalálod, hogy honnan tudok ennyit...
- Akkor megmutatod, hogy csinálod ezt - fejeztem be.
- Mit? - kérdezett vissza. Komolyan nem veszi észre magát? Mintha nem tudná…
- Hát, hogy mindig mindenből valahogy kihúzod magad. Először egy gyilkosság, majd túlzott tudálékosság...
- Várj, én mást ajánlok. Ha kideríted, akkor a bátyád együttesét élete végéig istápolom.
- De azt mondtad, egyébként is látsz bennük fantáziát.
- Igen azt mondtam, de az nem azt jelenti, hogy rohanok hozzájuk szerződést aláíratni.
- Hát jó, áll az alku, de ha nem derítem ki...
- Akkor egy hétig minden este velem vacsorázol- diadalittas mosollyal fordult felém.
- Már miért kéne? - förmedtem rá. A túlzott nyomulást azért sosem szerettem. Nem azt mondom, hogy nem örülök annak, hogy bókol nekem, de mégis van egy határvonal.
- Hát akkor sürgősen ki kell derítened mi a titkom - szélesen rám mosolygott. Vakító fehér mosolya valamit megindított bennem. Fülig pirultam, ami sosem volt szokásom. Na ne, én mint pirulgatós kiscsaj? Nem lehet...
Idegesen elnéztem mellette. Jobb, ha az unalmas gyepet csekkolom, minthogy zavarban legyek.
Egész elfordultam tőle, és a gondolataimba mélyedtem.
Mire visszanéztem, már csak egyedül álltam.
5. Fejezet Döbbenet és kín
Megdöbbenve nyitottam meg az SMS-t.
"Helló Édes, valamikor beszélnünk kéne, mikor érsz rá? Kevin"
Ez meg mit akar? – kérdeztem magamban Nagyot dobbant a szívem. Valami bennem felszakadt. Miért írt? Nem akarok a múlton rágódni. Vége, érzem, hogy teljesen vége annak, ami köztünk volt , főleg mióta megismertem Gustavot.
Emlékszem, mikor nagy nehezen ki vertem a fejemből, és hatalmas ürességet hagyott maga után.
Miért tette? Miért dobott el, mint egy piszkos zsebkendőt? Hiszen tudom, hogy szeretett, tudom, hogy az érzéseim kölcsönösek voltak. De akkor mégis… kell lennie valami oknak. De mi? Mi választhat szét egy szerelmespárt? Ez a megválaszolatlan kérdés vett rá, hogy visszaírjak. De ne gondolja, hogy rögtön kedves leszek vele! Mindvégig hidegen fog hagyni. Nem fognak remegni a lábaim, amikor a közelembe ér, nem fog nagyot dobbanni a szívem, amikor rám néz.
És mégis mi az, hogy Édes? Nem vagyok a barátnője! Már. Nem szólíthat bárki Édesnek. Főleg nem az, aki összetörte a szívemet. Kitöröltem az SMS-ét és megnyitottam egy új üzenetet. Kicsit remegett a kezem az üzenet megírásakor. A lényeg, hogy bármit is akar, ha én nem akarom, nem kapja meg.
" Ha nem szólítasz Édesnek, akkor talán. Gyere holnap délután hozzánk."
Kész, ezzel megoldottam a problémát. Holnap a fejéhez vágom, hogy többé nem szorulok rá, hogy többé nem vágyom a csókjaira, az öleléseire, az éjszakákra vele, és főleg, hogy már nem szeretem…
Elég volt, Jamie ! Mi az, hogy máris ezekről ábrándozol? Gyűlölnöd kéne. Sőt, én gyűlölöm is. Elég csak a kórház utáni időszakra gondolnom...
Na jó, van benne egy kis enyhe túlzás. Ki ne vágyna a megszokott régihez? Mikor minden rendben volt? Egy biztos férfira, aki fogja a kezemet és megvigasztal, ha sírhatnékom van. Igen, pont erre vágyom. De nem Kevin személyében. Ezt biztosan tudom. Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos. Jobb, ha ezt a témát félreteszem . Nincs is nagy kedvem ezen rágódni.
Neki kéne állnom annak a házi dolgozatnak Mr. Slumpnak. A gond az, hogy tényleg nem figyeltem órán.
Akkor muszáj lesz felhívnom valaki okostojást az óráról.
Kit is hívhatnék, aki elviseli a képemet és még el is magyarázza a tananyagot? Egyáltalán tudom-e olyannak a számát? Kötve hiszem.
Lássuk… van az a gyerek. Mi is a neve? Azt hiszem valami Ben vagy mi. Remélem. Végül is a gyerek nem olyan borzasztóan gáz. Még a kosárcsapatban is játszik, ahol Boni és Justin is.
De hogy érjem el? Felhívom Bonit, hátha tudja ennek a Bennek a számát.
Rövid dumálás után meg is adta. Kiderült, hogy a gyereket nem Bennek, hanem Davidnek hívják. Honnan jött a Ben? Manapság már a memóriám sem a régi.
Betárcsáztam a számot, majd rövid kicsengés után fel is vette valaki.
- Halló! - Egy félénk , komoly hang szólt bele. Jellemző, az ilyeneknek tipikusan ilyen hangja van. Nem mintha lenézném, vagy ilyesmi, mert én is inkább a jó tanulós, jegyzetelős típusba tartozom.
- Szia, Jamie Heart vagyok. Remélem nem zavarlak.
- Attól függ miért, akarsz zavarni. – Most mintha határozottabbnak akarna tűnni… ki tudja az ilyeneknél. Vagy csak a nevem váltotta ki. Biztos, hogy nem igazán kedvel. Annyira lehet rajta hallani.
- Csak a történelemórán elhangzottak miatt zavarlak – próbáltam azért kedves hangot megütni, pedig szívesebben lettem volna a követelőzős kislány. Az én vén fejemmel, tizennyolc évesen ez már nehéz lenne, és elég hülyén hangzana.
- Hmm. Ja, az a házi dolgozat, amit írnod kell! A tankönyv végén megtalálod.
Ezzel aztán sokra mentem. Éreztem, hogy mindjárt lecsapja a kagylót, de nem akartam év végén karót kapni. Mr. Slumpból kinézem, hogy megadná. Nem elég, hogy már vége az érettséginek, mégis kegyetlen. Ilyenek a szigorú tanárok.
- Hát azért röviden elmondhatnád, mégis miről szól.
Hangos sóhajtás hallatszott. Én is innám, ha valaki ilyenért felhívna. Főleg, ha épp valami más lenne a programom.
- Figyelj – a hangja kelletlenül csengett – Mr. Slump csak az utolsó leckéről beszélt meg a továbbtanulásról. Csakhogy ne nézz egy világbunkónak – hát erről lekésett – elküldöm e-mailben a jegyzeteimet. Egy óra és megkapod.
- Köszi, David . Tartozom eggyel.
Kinyomtam a hívást mielőtt bármit mondhatott volna. Nem olyan rendes ez a srác, mint amilyennek gondoltam, de hát nem a barátom, hogy ezt elvárjam tőle. Korogni kezdett a gyomrom, már nem is tudom, mikor ettem utoljára. Jobb, ha lemegyek és felderítem a hűtő tartalmát.
Észrevettem, hogy a ház szokatlanul csendes. Kimentem a szobámból és halkan lementem a lépcsőn.
Anya fojtott hangját halottam meg először. A földszinten lévő kis folyosón voltam, ahonnan be lehetett menni a nappaliba és a konyhába is. Megálltam és füleltem. Hogyhogy eddig nem hallottam, hogy itthon van?
- Ugyan, Jeff még senki sincs itthon – szólalt meg nevetve. – Mit szólnál, ha most bemennénk a szobámba, és elszórakoznánk kicsit….
- Jól hangzik. – Egy ismeretlen férfihang válaszolt. Ki a fene ez? És mit akar? Az biztos, hogy nem apa. Csak megismerem a hangját.
Gyorsan elbújtam előlük a folyosón lévő szekrény oldalához tapadtam, miután a fickót végigmértem .
Hát igen, valamikor a pasi jóképű lehetett, de most a negyvenes éveivel ez lekopott róla. Szőke rövid haja, barna szeme és szemüvege volt. Magas, és olyan macis alkatú.
Apám kiköpött ellentéte. Ugyanis ő meg barna hajú és kék szemű, inkább alacsony és vékony, de izmos.
A kérdés Anya miért csalná meg Apát? Hiszen boldogok voltak...
Halottam a lépteket és egy ajtócsukódást.
Azok az undorító hangok, amik az ajtó résein át kiözönlöttek, rávettek, hogy most azonnal léceljek le, és csináljak úgy, mintha nem láttam és nem hallottam volna semmit.
Hiszen elég csak elképzelnem, milyen lenne most rájuk nyitni, anyám döbbent és szégyentől kivörösödött arca, a pasi félszeg mosolya és csodálkozása... kösz, most inkább kihagynám. Anyával majd beszélek, ha visszajöttem valamikor éjszaka vagy holnap.
Így zavart arccal, fogtam a kis táskámat és a vékony kék dzsekimet és halkan elhagytam a házat.
*
Tényleg bekopogjak? Nem pofátlanság idejönni ? Egyáltalán miért ők laknak hozzám a legközelebb? Jobb lenne, ha Boni lakna itt, de most már mindegy.
Nagy levegőt vettem és egy halkat kopogtam.
Léptek zaját hallottam, majd az ajtó egy hangos nyikkanással kinyílt.
Justin hitetlenkedve nézett a könnytől maszatos szemembe. Nem akarom tudni, milyen látványt nyújthattam.
Végül csak ennyit mondott:
- Gyere be! – félreállt , hogy beférjek mellette.
Egy szó nélkül bementem. Láttam, hogy senki nincs otthon, így egyenesen – valami késztetés miatt – a szobájába mentem. Emlékszem, elég sokat dekkoltunk itt Bonival és Stephennel. Justin háza elég rendezett volt, inkább régi, de takaros, mint modern. A szobájában hatalmas kupi volt, de engem most végképp nem zavart.
Leültem az ágya szélére. Justin is leült mellém és szembe fordult velem.
- Justin, ne haragudj, hogy zavarlak, de szükségem van valakire! - mondtam szomorú, rekedt hangon. - Utálom, ha sajnálnak, úgyhogy nem ezért jöttem. De jól esne egy kis támasz. Magam sem tudom miért épp hozzád jöttem, de felrobbanok már ezektől...
Belém fojtotta a szót, az a meleg ölelés, amit Justintól kaptam. Biztonság és jó érzés kerített a hatalmába, de nem olyan, amit egy férfi miatt éreznék. Olyan, amilyen a legjobb baráttól van.
- Hé, kislány ! Én örülök, hogy hozzám jöttél nem pedig valaki máshoz...
- Igazából Stefanie az épp mostanra esedékes pasival randizgat – hogy Bonit kiverje a fejéből, de persze Justin erről nem tudhat –, Bonit már eleget stresszeztem a jelenlétemmel, Stephen meg... a bátyám. Neki is kényelmetlen lenne. És te laksz a legközelebb hozzánk. Remélem nem gond.
- És esetleg most akarsz róla beszélni vagy főzzek neked egy kávét vagy valamit?
Finoman kibontakozott az ölelésből és felkelt. Érdeklődve nézett rám, és sajnálkozón. Nem kéne szánalmat keltenem benne, de most már tényleg mindegy. Már nem mehetek se haza, se máshoz.
Megráztam a fejem.
- Semmit sem kérek, de... csak nem akarok hazamenni.
- Hát akkor alhatsz itt is... majd alszok a nappaliban. Az őseim éjszakások, csak holnap reggel felé jönnek haza.
Jó ötletnek tűnt, de most legyek a nyakán? Igaz, hogy már nagyon sok ideje ismerjük egymást, de mégis még valaki félreértené.
- Nem akarok senki terhére lenni - válaszoltam, célozgatva, hogy jobb lenne, ha most azonnal kidobna a házukból és rám parancsolna, hogy azonnal induljak haza.
- De hiszen nem vagy teher! Egy csinos lány, aki vigasztalásra szorult. - Biztatón rám mosolygott. Ez a legutolsó, amire most számítottam. Sokszor vagyok teher, ezt mindig is tudtam.
Csinos végképp nem vagyok, lány sem, mert már majdnem felnőtt.
- Biztos? – A leghülyébb kérdés, amit életemben fel tudtam tenni! Nem jó, volt már ennél ostobább szólásom is, de ilyen állapotban senki ne várja el tőlem, hogy okosakat mondjak.
- Teljesen. – Volt egy kis rossz érzésem. De hamar el is múlt, ahogy visszaültünk az ágy szélére és elkezdtem mesélni a mai látottakat. Jól esett ezt kibeszélni. Amíg meséltem, Justin figyelme egy pillantásra se lankadt, és mélyen a szemembe nézett. Mindvégig nyugodt maradt és nem szólt közbe. A hátamat simogatta, és talán még egy kicsit mosolygott is.
- És csak ezért aggódsz? – A másikat is elmondjam neki, hogy félek Cameron bosszújától? Hogy azért ölték meg a pasiját, mert kimentem vele a hátsó udvarra? Ezekhez képest anyám megcsalós dolga eltörpül, így ma ez is betett egy kicsit. Na jó, elég sokat. Na meg Kevin megjelenése… de azt már végképp hagyjuk.
Végül csak azt mondtam, hogy Cameron szentül hiszi, hogy van valami közöm Taylor halálához.
- Dilis az a csaj – jelentette ki Justin. - Ne aggódj, beszélek a fejével. És azért sem kéne aggódnod, mert anyád egyszer félrelépett . Kérdezd meg tőle, biztos van valami nyomós oka. Addig meg ne ítélkezz! Ki tudja mi ennek az egésznek a háttere.
Hangosan megszólalt a telefonom, de mivel a kijelzőn anya száma villogott, hagytam hadd csörögjön. Nem fogok egy ilyennel beszélni! Na jó, mégiscsak az anyám, de pillanatnyilag haragszom rá! Fél óra múlva végre abbamaradt anya hasztalan próbálkozása, de rá tíz perccel Stephen hívott.
- Mondjad – szóltam bele higgadtan. A könnyeim már elapadtak, így a hangomon semmi sem érződhetett.
- Mi az, hogy mondjad? Inkább ne aggódjatok, jól vagyok! – torkolt le.
- Valami olyasmi. Ma Jus... illetve Stefanie-éknél alszom.
- Épp most beszéltem vele. Szóval Justin? - Biztos észrevette a nyelvbotlásom. Tipikus, valahol mindig elcseszem a dolgokat.
- Ja – hagytam rá. - Mond meg anyáéknak, hogy holnap hazamegyek .
- Ennyi? Valami indok? Justint eddig észre se vetted, most meg már nála alszol?
- Szia – azzal kinyomtam a telefont válasz nélkül. Ránéztem Justinra, aki épp engem figyelt.
Olyan elragadóan nézett rám, mintha angyalt látna... Tudtam, mit jelent ez. Pont ő? Sosem gondoltam volna.
Mit vesztenék, ha egyszer megpróbálnánk? Legalább tisztában lenne vele , hogy kár engem hajszolni.
Közelebb hajoltam és megcsókoltam. Semmit nem éreztem, csak a lábam közti bizsergést. Azt is attól, hogy Justin istenien csókol. Gyengéden és nem akaratosan. A nyelve már az ajkaimat csiklandozta, amitől mosolyoghatnékom támadt. Sőt, nevetnem kellett. Így a nyelvünk összeért, de semmi ahhoz hasonlót nem érezem, amit Kevinnel.
A pillanatot teljesen elrontotta azzal, hogy ledöntött az ágyra.
- Ne haragudj – zilált. - De túlságosan izgató vagy. És a csókod... hmm .
Nem tudom, ez túl sok volt. Visszaültem. Megráztam a fejem. Ebben a csókolózásban nem volt semmi rendkívüli, aminek benne kellett volna lennie.
- Majd én alszom a nappaliban – jelentettem ki, és felkeltem.
- Várj, én...
- Hagyd csak, majd később megbeszéljük.
Annyiban is maradt. Ugyanis hajnalok hajnalán, mikor felébredtem észrevétlenül kisurrantam a házból.
Hazamentem, hogy összeszedjem a mára szükséges dolgokat. A házban csend volt, de szerencsére, csak azért mert mindenki aludt.
Gyorsan elmentem otthonról, pedig a suli még két óráig be van zárva.
Addig elsétálgattam a csendes utcákon. Élveztem a nyugalmat, hogy a város még teljesen alszik, csak néhány éjszakai műszakos ténfergett haza.
- Reggel én is szeretek sétálni – szólt egy kedves, ismerős férfihang az oldalamról.
A gyomrom görcsbe rándult, a szívem szinte megállt, majd örült tempóban újra el kezdett dobogni. Ez az az érzés, amit Justinnal kellett volna éreznem.
- Gustave, hát te? Kellemesen meglepődőm minden egyes találkozásunkkor.
Mosolygott ezen egy kicsit, majd az arcomat kezdte el tanulmányozni.
- Na, és kitaláltál már valamit? - kérdezte rögtön.
- Úgy nézek ki, mint aki alig várja izgalmában, hogy megmondhassa mi a titkod? - kérdeztem vissza szkeptikusan.
- Ha az igazat akarom mondani, úgy tűnik, téged egyáltalán nem érdekel.
Bevallom, ebben igaza volt. Sokkal jobban érdekel, mit rejt ez a kedves álarc. Egy kedves és aranyos srácot, amilyet akarok, vagy egy önelégült, nagyképű, szexre éhes vadbarmot? Mindegyik fiú így kezdi; kedves és jól megért, édesen bánik veled, amíg alá fekszel és kiélheti a vágyait, majd ezután kidob az első szemetesbe, amit talál.
Volt már szerencsém vagy inkább szerencsétlenségem ilyenekkel találkozni. De én nem adok nekik kiskapukat, nem terpesztem szét a lábamat egy nyálas bókra. A végét mindenki tudja. Jön a szemetes. Csak közben nem élhette ki a vágyát, nem használt ki, tehát így járok a legjobban.
- Nagyon eltűnődtél - emlékeztetett Gustave. Ránéztem. A lélegzetem is elállt. Vonzó és tökéletes, ha röviden akarom kifejezni magam.
Ahogy a szemébe néztem, abba az őszinte szempárba , tudtam egyhamar nem tudok majd belőle kihabarodni. De ha ő is olyan... Be kell vallanom. Igen, beleszerettem . Megtörtént az, amitől azóta rettegtem, amióta Kevin kidobott. Szar az élet vagy csak nekem van ilyen pechem? Nem fut össze mindenki tökéletes pasival. Nekem muszáj volt?
- Igen, eltűnődtem - ismertem be, nehogy észrevegye a zavaromat. - De nincs semmi elméletem, az igazság az, hogy eddig nem igazán tűnődtem el rajta.
Megértően pislogott rám. Hirtelen volt valami a szemében, amit nem ismertem fel. Aggodalom, zavar, döbbenet? Meg nem tudnám mondani.
- Adhatnék egy kezdőpontot?
- Megköszönném.
- Nézz a szíved mélyére, mert ott vagyok én. Láss a látszat mögé, mert megtalálsz engem, és végül nézz magadra és megláthatsz engem is.
Értetlenül meredtem rá. Ezzel meg mit akar mondani?
- Ez valami szórejtvény? - kérdeztem furcsállva. Tényleg ez a kezdőpont? Ha igen, akkor egy kukkot sem értettem belőle. Mint valami vers vagy monológ.
- Annál azért több. Csak fogadd meg ezeket, és a kezdőponttól szinte elrepülsz a végtelenbe.
- Hát jó. - Kezdtem kételkedni, hogy ez a srác épelméjű-e. Végre egy hiba. De ebben nem lehettem biztos. Lehet, hogy túl okos, és az intelligenciája meghaladja az enyémet.
- Akkor én megyek is. Majd még összefutunk. - Biztatóan rám mosolygott.
- Mindenképp. De most muszáj menned? – csúszott ki a számon, amibe bele is pirultam.
- Engem is vár a kötelesség, ahogy téged is. Ideje menned suliba, már kinyitották.
- Ja, majdnem elfelejtettem, hogy te mindent tudsz - mondtam cinikusan. Felnevetett.
- Ne feledd, amit mondtam. Szia!
Azzal el is ment. Az utcák lassan megteltek emberekkel és rádöbbentem, hogy most meg késésben vagyok az első órámról. Ilyen is csak velem történik meg.
Rohanva mentem a sulihoz.
Ám a suli előtt Kevin állt. Megtorpantam.
- Szia Édes, meg sem ismersz már?
- Nem úgy volt, hogy délután beszélünk? - mondtam erőtlen hanggal. Gondolni is nehéz rá, látni maga a kínszenvedés.
- De. Csak emlékeztetni akartalak. Akkor délután ott leszek nálatok. - Már-már mosolygott. De nem szívből, ahogy megszoktam, hanem gúnyosan.
- Megtennéd, hogy most elmész? - Már majdhogynem a képembe röhögött.
Bólintott és lassan elsétált.
Bementem a suliba. Már tíz percet késtem. Mrs. Sullivannel volt órám, pontosabban matek. Nem jó nála kihúzni a gyufát.
Egy elnézés után leültem Stefanie mellé, ám figyelni egyáltalán nem tudtam.
- Hé - bökött meg Stef. - Van valami vész? Úgy nézel ki, mintha ki akarnád dobni a taccsot.
- Jól vagyok – feleltem egy erőltetett mosoly kíséretében.
Ám Kevin teljesen feldúlta a lelkiállapotom. Az az önelégült vigyor a képén... mindjárt széttörök valamit! Neki semmit sem jelentett az az egy év és két hónap? Semmi megbántódás? Ezt sehogy sem hiszem el.
Az , akit én tizenhat évesen megismertem nem ilyen volt. Kedves, szerény és inkább félénk. És legfőképpen érzékeny és érzelmes. Emiatt szerettem bele.
De ha már nem olyan, ha már teljesen megváltozott még a házunkba sem engedem be.
Inkább nem rágódom ezen, majd délután úgyis minden kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése