Még egyszer átszaglászta a kukákat, de semmi ehetőt nem talált. Meg próbált kuncsorogni egy embernél, de nem ment neki. Nem volt édes pofija, nem volt kicsi, és az állapota is egyre rosszabodott.
Már hónapok óta kidobták. Már hónapok óta nem simogatta emberi kéz. Már hónapok óta átnéztek rajta. Már hónapok óta nem volt hova haza mennie. Éhezett. Szomjazott. Félt. Szeretetre vágyott. Oda akart bújni valakihez, hogy a legjobb barátja legyen és megvigasztalja.
Nem volt selymes bundája, még a kisgyerekek sem akarták megsimogatni. Enni meg végképp nem kapott még a jószívű emberektől sem. Lefeküdt egy ház sarkában és elnyomta az álom. Soha többé nem kelt fel.
Esőben állva
Zuhogott. Szemén át a remény figyelte.
Hozzálépett, ám kezével nemre intette.
Ott állt a kutya, lucskos bundája
Teljesen bőrig áztatta.
Az utca végén ült, autók sokasága suhant.
Ki állna meg mellette, hiszen ő, mint valami suhanc,
Csak ült és figyelt, de a világ nem nézett vissza rá.
Éhes volt. Már a megszokás vitte a kukák irányába,
Mikor is lett kivert? Ide tették, és nem vitték vissza a tanyára.
Az utca nevelte, ez a lelketlen senki, s így senki fia lett,
Örült, a kartondoboz fedelének, s ha néha enni lehetett.
Sovány, bőre nem védi a hidegtől, lelketlen rúgásoktól,
De csupasz lelke sem védi a visszautasitástól.
S a világot nem érti, de kénytelen elfogadni.
Vágyakozott. Sétái közben találkozott parkoknál,
Fajtársaival, kik boldogan rohangáltak, s bújtak meg a gazdánál,
Ő volt az egyetlen gyalázott, kit ha ember látott út sarkánál,
Orcáját elfordította tőle, s peckesen tovább lépkedett.
Mindig a kudarc. Megszokta már, senki sem volt, akit szerethetett.
Utcákról, utcákra járt, nem volt hova betérjen,
S, hol ételt kérjen, ha éhes; szeretetet, ha erre valaki képes.
Aznap nagyon hideg volt. Kimerült a kutyagolástól,
a hideg simogatásától, az étel nélküli kukáktól.
Szemében még mindig a remény csillogott,
S ott sétáltam el mellette.
Arra sem figyelt, hogy lehajolok hozzá,
s finoman megérintem.
Az eső koppal verte zörgő csontjait,
Rám nézett, barna szemeit ráemelte kezemre,
De feje lehanyatlott.
Ott álltam. Egyedül.
A holt, s névtelen, utca kutyáját néztem.
Élettelen szeme még mindig rajtam, testét felemeltem.
Egyszer élt ő. Senki sem szerette,
Ám mikor a remény végre igenre intette,
A halál pont akkor eluralkodott felette.
Így megy ez ma, igazakat nem látjuk,
Minden boldogságunkat oktalanul kidobjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése